Álomból valóság – tengerre épült repülőterek 2. rész

Cikkünk előző részében bemutattuk, hogy milyen okok miatt fordult a közlekedés jövőjével foglalkozó mérnökök figyelme a világtengerek felé. De tekintsünk először vissza a régmúltra, a múlt század elejére, a repülés hőskorára. Az Atlanti-óceán víztömege sokáig legyőzhetetlen akadálynak tűnt. A Hindenburghoz hasonló óriási léghajók ugyan le tudták küzdeni a hatalmas távolságokat, de a húszas években egészen egyszerűen nem sikerült olyan, modernebb utasszállítót építeni, ami Európából át tudott volna repülni Amerikába.

A mérnököket komolyan foglalkoztatta ez a kérdés. 1930-ban forradalmian újszerű gondolatokat felvető újságcikk jelent meg a Popular Mechanics című technológiai magazinban. Azt javasolták benne, hogy építsenek egymástól megfelelő távolságra nyolc mesterséges szigetet az óceánra, hogy az utasszállító repülőgépek útközben le tudjanak szállni rájuk. A rövid pihenő alatt üzemanyaggal töltik fel a gépet, azután biztonságosan folytathatja útját Európa vagy Amerika felé. Ezek a szigetek erős lábakon álltak volna, hogy a hullámok ereje vagy a viharok miatt ne imbolyogjon a leszállópálya. A rendkívül magas költségek azonban megakadályozták a tervek végrehajtását. Az elképzelés ugyanakkor technikailag kivitelezhetőnek tűnt. Louis Blériot francia feltaláló és a repülés úttörője még 1935-ben is amellett kardoskodott, hogy ilyen platformokkal oldják meg az Atlanti-óceán átrepülését.

Leleményes japánok

Blériot nagy terve álom maradt, viszont harminc évvel később a világ túlsó felén, Japánban merült fel annak a gondolata, hogy az Oszakai Nemzetközi Repülőteret a tenger felé terjeszkedve tehermentesítsék.

Japán természeti adottságai nem könnyítik meg a repülőterek építését. A sok sziget és a meredek hegyek miatt nehéz megfelelő területet találni. Az Európában jelentkező egyéb problémák itt még inkább égetőek; a szóba jöhető területeket már rég beépítették, és a lakosság a már meglévő létesítmények miatt is gyakran, hevesen tüntetett. Nem működött az sem, hogy a fejlesztéshez szükséges telkeket kisajátítsák. Mindezek miatt felmerült az a gondolat, hogy az Oszakai-öbölben a tengerre építsenek egy új közlekedési csomópontot. Először a környékbeli halászok ellenállását kellett leküzdeni, ám őket – komoly kompenzáció megfizetésével – viszonylag egyszerűen sikerült megbékíteni.

Az előkészületek során számos nehéz kérdésre kellett megnyugtató választ adni. Olyan felszállópályát és terminálokat kellett megalkotni, amelyek egyaránt képesek ellenállni a szigetországban gyakori földrengéseknek, a könyörtelen tájfunoknak és a kisebb szökőár erejével partra zúduló hullámoknak.

Elhallgattak a kétkedők

A jó munkához Japánban is idő kell. A hatvanas években felvetett lehetőség csupán a nyolcvanas évek végén válhatott valóra. A munkálatok 1987-ben kezdődtek meg. A Kanszai Nemzetközi Repülőtér egyik nagy előnye az volt, hogy a tervek szerint napi huszonnégy órában működik, és így megoldja Kiotó és Oszaka légiközlekedését.

Három évig tízezer munkás dolgozott az építkezésen. Az építkezés során a lehető legkorszerűbb eljárásokat alkalmazták, és arra törekedtek, hogy a kész légikikötő csak a legcsekélyebb mértékben terhelje a környezetet, a tenger és a partvidék élővilágát. A majdani repülőtér helyére huszonegymillió köbméternyi földet hordtak. 1991-ben vehette kezdetét a terminál felépítése is. A munkálatokat némileg hátráltatta, hogy a mesterséges sziget a vártnál jóval gyorsabban süllyedt. Ezt ellensúlyozandó, amit csak lehetett, azt megnövelhető hosszúságú oszlopokra építettek. Az igazi „tűzpróbára” 1995-ben került sor; Oszaka térségére könyörtelen földrengés zúdult, kint a szárazföldön több mint hatezer ember vesztette el az életét. A különleges repülőtér azonban kiállta az erőpróbát.

A földrengés nem okozott jelentős károkat, és igazgatóság büszkén mutatta, hogy az alkalmazott korszerű technikáknak köszönhetően még az ablakok sem törtek ki. 1998-ban pedig azok a kételkedők is kénytelenek voltak elhallgatni, akik úgy vélték, hogy az óceán felől érkező elemi erejű viharok egyszerűen elmossák a mesterséges létesítményt. A négyéves légikikötő sikerrel dacolt a rátörő tájfunnal, pedig a szél sebessége elérte az óránkénti kétszáz kilométert.

A leszűrt tapasztalatok

A folyamatosan fejlődő japán repülőtér bebizonyította, igenis életképes megoldás a légikikötők kihelyezése a tengerre. A gépek nem túlzsúfolt városok fölött szállnak fel- és le, így lecsökken a hangos zaj okozta kár mértéke. Olyan területet is lehetséges hasznosítani, amelyet korábban nem használtak ki, így tehermentesíthető a közeli nagyvárosok környezete.

A közeli jövőben ráadásul alkalmazni lehet az ilyen helyeken a legkorszerűbb környezetkímélő technikákat; például a hullámok energiáját lehet felhasználni a repülőtér energiaellátásának biztosítására. A világon számos helyen merült fel hasonló repülőterek felépítésének gondolata. Komoly kísérletek folytak a Tokiói-öbölben, San Diegóban, de Indonéziában, Sémarangban is.

Ugyanakkor a tengeri légikikötők kiépítésének két nagy hátránya van. Az első, hogy jelenleg csak olyan országok engedhetik meg maguknak, amelyek eleve elég gazdagok ahhoz, hogy olyan beruházásokat hajtsanak végre, amely komoly környezetvédelmi technológiák alkalmazását igénylik.  Másrészt számos környezetvédő bírálja ezt a megoldást, mivel szerintük a városi lakosság terheinek csökkentése miatt durván megkárosítják a tengerek élővilágát. A part menti vizekbe hordott sokmillió köbméter föld miatt a térségben számos növény- és állatfaj pusztulhat ki.

A következő évtizedek ilyen fajta beruházásainak előkészítése során éppen ezért nagyon oda kell figyelni a gondos előkészítésre, és az okozott károk mérséklésére.