Emlékezés, gyász és remény – Trianon és a magyar nemzet

Június elején sokan sétálnak a Hegyvidék zöldellő fái alatt, élvezve a kellemes napsütést, és néha olyasmit is felfedezhetünk, ami egyébként elkerülné a figyelmünket. Ilyenek a jól ismert utcák névtáblái fent a házak, kerítések falán. Százszor, de talán ezerszer is végigsiettünk már a Nagyenyed utcán, a Liptó utcán, a Nagysalló utcán, a Tusnádi utcán, a Királyhágó úton, a Trencséni utcán vagy éppen a Zsolna utcán.

Hogy mi a közös bennük, és mi különbözteti meg őket kerületünk számos más útjától és utcájától?

Az, hogy ezek a nevek mind olyan magyar városok, vármegyék, történelmi jelentőségű helyek emlékét őrzik, amelyeket 1920. június 4-én erővel ragadtak el tőlünk.

 

Csalódások kora

1899. december 31-én fényárba borultak az európai fővárosok, közöttük a kontinens egyik ékkövének számító, gyönyörű épületekkel és a szép jövőben bizakodó emberekkel teli Budapest is. Az új évszázad beköszöntét báli forgataggal üdvözölték az orosz cár, a német császár, a török szultán és az osztrák-magyar uralkodó udvarában is. A koronás fők ugyanúgy abban reménykedtek, amiben az egyszerű alattvalók százmilliói: abban, hogy a 20. század a béke, a fejlődés és az igazságosság harmonikus, mindenkit boldoggá tevő korszaka lesz. Keserű csalódás várt mindenkire.

1914 júniusában Szarajevóban eldördült egy fegyver: halálos lövések érték az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét. Európa és hamarosan az egész világ belezuhant egy minden korábbinál szörnyűbb háborúba. Hat évvel később, amikor 1920 júniusában a francia fővárosban gyülekeztek a győztes hatalmak képviselői és a színük elé rendelt vesztes nemzetek követei, már alig valaki emlékezett a húsz évvel korábbi szép, de csalfa álmokra.

 

A győzteseknek ugyanaz volt a jelszavuk, mint Brennus gall vezérnek, aki Kr. e. 390-ben kinevette és kigúnyolta a legyőzött rómaiakat. 

Amikor híre ment a történelmi Magyarországot súlyosan megcsonkító trianoni békének, a magyar fővárosban sokan nem akarták elhinni, hogy országunk felett Brennus örökösei mondták ki az ítéletet: „Jaj, a legyőzötteknek!”

 

Igazságtalan és kegyetlen

A kortárs magyar újságok nem véletlenül neveztéka Trianonban aláírt dokumentumokat többek közt kényszerszerződésnek, békeparancsnak vagy éppen békediktátumnak.

Az antant területi követelései hitetlenkedést és felháborodást váltottak ki az összeomlás szélén tántorgó, ezer sebből vérző országban.

Magyarországnak azonban még ebben a sötét korszakban is maradtak barátai. A győztes fővárosokban is akadt néhány olyan ember, akik hevesen bírálták a gyalázatos diktátumot.

A francia Guernier és Margain is felhívta politikustársainak a figyelmét arra, hogy a békeszerződés megalapozatlan, módosításokra és enyhítésekre van szükség. Briand miniszterelnök kénytelen volt elismerni, hogy az önkényesen megvont új határokat ki kell igazítani. Londonban hatvan képviselő követelte, hogy a britek ne ratifikálják a békediktátumot.

 

Talpon maradtunk

A trianoni békeszerződés kis híján halálos sebet ejtett a magyar nemzeten. Az ország kétharmadát elcsatolták. Ősi országrészek kerültek idegen uralom alá, és sok millió honfitársunk tapasztalhatta meg az újonnan létrejött államok elnyomó intézkedéseit. A világháború minden országot megviselt, de az igazságtalan béke hazánk vállára újabb terheket zúdított, amelyek mondhatni, hogy a mai napig részei az ország életének.

Hogy Trianon mennyire megrázta a magyar nemzetet, arról gyönyörű, szívhez szóló sorokat olvashatunk Áprily Lajos, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Szép Ernő, Tóth Árpád, Wass Albert vagy József Attila műveiben is.

 

Székely himnusz

Ez egyik legismertebb Trianonhoz kapcsolódó mű, a Székely himnusz szövegírója pedig kerületünk lakója volt. Csanády György emlékét egykori lakóházának, a Városmajor utca 28/c-nek falán az idei évtől emléktábla is őrzi.

 

Az erdélyi származású Csanády és a későbbi mű zenéjének szerzője Mihalik Kálmán a trianoni békeszerződés után Magyarországra menekültek, és az 1920-as években Szegeden végezték egyetemi tanulmányaikat.

A Székely himnusz 1921-ben született, eredetileg egy Budapesten előadott misztériumjáték betétdalaként, Bujdosó ének címmel. 

 

A mű 1940-ig meg sem jelent nyomtatásban, azonban az évtizedek során folklór alkotások módjára terjedve a magyarság összetartozás-tudatának kifejezőjévé vált. Így bár 1989-ig Romániában és Magyarországon is a tiltott dalok listáján szerepelt, terjedését a hatóságok nem tudták megállítani. A napjainkra közismert ének, 2009-től az elcsatolt Székelyföld hivatalos himnusza lett.

A nemzeti összetartozás napja

2010-ben a magyar Országgyűlés június 4-ét a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította. A megemlékezés jó alkalmat jelent arra, hogy felidézzük magunkban a száz esztendővel ezelőtti eseményeket, amelyek miatt – többek között – elveszítettük Nagyenyedet, Nagysallót, Zsolnát, Tusnádot, Liptót, a Királyhágót.

Emlékezzünk arra a sokmilliónyi tántoríthatatlan, hazaszeretetben makacs magyarra, akik az elnyomással dacolva – a trianoni határokon kívül és belül is – ragaszkodtak hagyományainkhoz, továbbadták és adják gyermekeiknek azt és a jövőbe vetett reményt.