A magyar labdarúgás napja

Bármerre is járunk a nagyvilágban, igen jó az esélye annak, hogy ha bemutatkozunk, és megtudják rólunk, hogy magyarok vagyunk, akkor óhatatlanul szóba kerül a labdarúgás és az Aranycsapat tagjainak, például Puskásnak, Bozsiknak, Hidegkutinak, Grosicsnak,  Kocsisnak vagy más hajdani kiváló focistáinknak a neve. A 20. század derekán hazánk igazi „futball nagyhatalom” volt. Messzire vitték a jó hírünket a világban, és a magyar csapatok mérkőzéseiről gyakran címlapon számoltak be még a külföldi újságok is.

Az iskolákban, a testnevelésórákon a gyerekek ma is szívesen fociznak, éppúgy mint a szünetekben az udvaron, és egy-egy kiemelkedő játékos ma is igazi sztárnak számít. Az „ifjú titánok” közül néhányan a legnevesebb külföldi klubokban is megmutathatták, hogy mire képesek.

A hozzájuk hasonló sztárok nevét még azok is jól ismerik, akik amúgy nem szoktak kijárni a stadionokba. Egyetlen más sportágnak sincs idehaza olyan sok elkötelezett szurkolója, mint a focinak. Van, aki a lelátón ülve követi kedvenc klubjának mérkőzéseit, míg más inkább otthonról, a tévé képernyője előtt örül a góloknak. A 2016-os Eb-n a magyar válogatott meccsei után ünneplő tömeggel teltek meg az utcák, a foci egységbe forrasztotta az embereket, és a tereken vagy a körúton énekelve a szurkolók és a barátaik együtt örültek a válogatott sikerének.

 

Egy igazi aranykor

A magyar labdarúgás emléknapja egy sporttörténeti eseményre emlékezik. 1953-ban az ország élén álló Rákosi Mátyás nem lelkesedett azért az ötletért, hogy magyar focisták utazzanak „a bűnös nyugatra” az imperializmus fellegvárának számító Angliába. Az állami vezetés attól tartott, hogy a hazájukban akkor már kilencven éve veretlen angolok legyőzik a magyarokat, amiből a hidegháború korszakában hatalmas politikai sikert kovácsolhatnak.

Ugyanakkor voltak olyan halk hangok is, amelyek felhívták az állami vezetők figyelmét arra, hogy egy esetleges magyar győzelem a szocialista világrend felsőbbrendűségét bizonyítaná. Nagy teher hárult Sebes Gusztáv szövetségi kapitányra, a politikusok pedig a legmagasabb szinten készültek a mérkőzésre. Még Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke is leült elbeszélgetni Sebessel.

Az Aranycsapat legendás játékosait nagyon alaposan felkészítették a mérkőzésre. Londonban legalább akkora feszültség övezte a mérkőzést, mint Budapesten, mivel a magyar válogatottat jó okkal tartották komoly ellenfélnek. Ez az időszak aranykorszakot jelentett a magyar labdarúgásban. A stadionokban tömegek ünnepelték a csapatokat, a válogatott tagjai pedig szinte nemzeti hősöknek számítottak.

November 25-én aztán megtörtént a csoda, a magyar labdarúgó-válogatott 6:3-ra legyőzte a döbbent angolokat. Ez a hatalmas siker az egész világot elképesztette, itthon pedig óriási örömet okozott, de nemcsak a szurkolóknak, hanem minden magyarnak. Alig nyolc évvel a második világháború vége után, a hidegháború és a sztálinizmus markában vergődő országnak nagy szüksége volt egy ilyen katarzisra, a nemzetet egységbe forrasztó diadalra.

Negyven évvel később a Magyar Labdarúgó-szövetség úgy döntött, hogy az Aranycsapat nagy győzelmét a magyar labdarúgás napjává nyilvánítja.

 

Százötven éves hagyomány

A magyar labdarúgás persze már az Aranycsapat világraszóló diadala előtt is aratott szép sikereket. A középiskolások és az egyetemisták már az 1870-es években is „rúgták a bőrt”. Tőlük lesték el a szabályokat, a trükköket a szegényebb néprétegek fiai is. A labdarúgás gyorsan elterjedt a hazai nagyvárosokban. Az első mérkőzésekre még viszonylag kevesen voltak kíváncsiak, de csak alig néhány évtized kellett ahhoz, hogy egyre komolyabb népszerűségnek örvendjen a sportág.

Molnár Lajos, a MAC egyik alapítója már 1879-ben beszámolt szakmunkájában a fociról, 1882-ben pedig a pesti református főgimnáziumban megalakult az első „szabadtéri játszó társaság”. Hamarosan megszülettek a ma is jól ismert sportegyesületek. 1885-ben megalakult az Újpesti Torna Egylet, 1888-ban az MTK, majd egy évvel később az FTC is. Fiaink nemcsak egymással mérték össze a tudásukat, hanem a boldog békeidőkben a Monarchia többi népével is. Első ellenfelünk a szomszédos Ausztria volt, a válogatottunk pedig a csehek ellen szerezte első győzelmét. A FIFA 1907-ben felvette a tagjai közé a Magyar Labdarúgó-szövetséget.

1938-ban Franciaországban ezüstérmesek lettünk a világbajnokságon. Ezt az eredményt 1954-ben sikerült megismételni. 1952-ben olimpiai aranyat vívtunk ki, majd a következő évben Londonban következett „az évszázad mérkőzése”. A „visszavágóra” fél évvel később, Budapesten került sor. A magyar csapat újabb győzelmével bebizonyította, hogy méltán tartanak minket a világ egyik legkiemelkedőbb labdarúgó nemzetének.

Az Aranycsapat győzelemsorozata eleven legendaként él mind a mai napig. Rengeteg olyan fiatal fiú és most már lány is van, aki stoplis cipőben kifutva a zöld gyepre arról álmodozik, hogy megismétli ezeket a nagy győzelmeket. A magyar labdarúgás napján kívánjunk sok sikert a feltörekvő ifjú tehetségeknek is.