A tudományok nagy ünnepe – december 10. a Nobel-díj napja

Nehéz dologra vállalkozik, aki szeretné összehasonlítani egymással korszakunk legeredményesebb alkotóinak munkásságát, teljesítményét, a sikereinek értékét. Pontosan ilyen kemény dió vár mindazokra, akik a Svéd Királyi Tudományos Akadémia megbízásából évről évre odaítélik a Nobel-díjakat.

A neves feltaláló ráadásul úgy rendelkezett, hogy a jelenleg kilencmillió svéd koronával járó díjat minden esetben valamilyen konkrét kutatási eredményért kell odaítélni. Az elismerés tehát nem egy csodálatos életpálya méltatása, hanem egy-egy olyan felfedezés jutalma, ami előbbre viszi a tudományok fejlődését és az emberiség nagy hasznára válhat.

Másik sajátossága, hogy csakis élő ember kaphatja meg. Emiatt az elmúlt több mint egy évszázad során számos kritika érte, mivel előfordult, hogy a sors megelőzte a svéd akadémikusokat, és elhunyt az a kutató, aki felfedezésével rászolgált volna az elismerésre.

A természettudósoknak és az irodalmároknak szánt kitüntetéstől némileg eltér a Nobel-békedíj. Ezt nem a svédek ítélik oda, hanem a norvég parlament szakbizottsága. Ide 1936-ig előszeretettel ültek be a kormány tagjai és a parlamenti képviselők is szívesen beleszóltak a békedíj odaítélésébe. Ma már erre nincs lehetőségük, igaz, továbbra is a norvég parlament nevezi ki a bizottságot.

 

„A halál kufárja”

Mi lehetett annak az oka, hogy egy sikeres vállalkozó, akinek komoly hadiipari érdekeltségei is voltak, jótékonykodásba kezd, ráadásul ahhoz is ragaszkodik, hogy a nevét a világ legismertebb békedíja is viselje?

Alfred Nobel életrajzírói erre a kérdésre egy meglehetősen hátborzongató történettel adják meg a választ. 1888-ban a feltaláló már dúsgazdag iparos és jól ismert ember volt. A világsajtó nem igazán kedvelte, mert a vagyona nagy részét robbanóanyagok gyártásával szerezte.

Ráadásul legfontosabb találmánya, a nitroglicerin életveszélyes szernek bizonyult. Gyorsan nagy népszerűségre tett szert, ám csak kevesen tudták megfelelő módon kezelni. Az újságok újra és újra kénytelenek voltak arról beszámolni, hogy a nitroglicerint gyártó üzemekben halálos áldozatokkal járó balesetek történtek. Mindezek következtében Alfred Nobel sokak szemében gyűlöltté vált. Éppen Franciaországban járt, amikor elhunyt a testvére, Ludvig.

A francia sajtó ekkor összetévesztette egymással a két fivért, és azt hitte, hogy Alfred, a nitroglicerin, illetve a dinamit feltalálója távozott az élők sorából. A testvére halála, majd a saját halálhíre önmagában is megrázó élmény lehetett, ám a Le Figaro című lapnak erre is sikerült rátennie egy lapáttal. Amikor Alfred elolvasta a saját nekrológját, abban őt „a halál kufárjaként” bélyegezték meg.

 

Nem átlagos milliomos

Sok életrajzírója szerint ez nagyban hozzájárult a Nobel-díj megalapításához. Alfred ugyanis szerette volna bebizonyítani, hogy nem tartozik a kőszívű milliomosok közé, cseppet sem önző, hanem a maga eszközeivel az egész emberiséget akarja szolgálni.

A díj létrehozásához szükséges vagyonára a saját erejéből tett szert. Sok szabadalma, újítása és találmánya révén az élet számos területén a fejlődés előmozdítója volt. A kitüntetést minden évben december 10-én, halálának az évfordulóján adják át.

Az idén a következők érdemelték ki az elismerést:

Irodalom: Louise Glück

Béke: az ENSZ Világélelmezési Programja

Fizika: Roger Penrose, Reinhard Genzel és Andrea M. Ghez

Kémia: Emmanuelle Charpentier és Jennifer A. Doudna

Orvosi: Harvey J. Alter, Michael Houghton és Charles M. Rice

Közgazdasági: Paul Milgrom és Robert Wilson.

 

A legnagyobb elismerés

Louise Glück apai dédszülei hazánkból vándoroltak ki Amerikába. Magyar származású tudós, irodalmár neve nem most először került fel a kivételes szellemi teljesítményt elismerő díj várományosainak és megnyerőinek listájára. Ezen alkotók nem csupán a maguk szakterületén nyújtottak kiemelkedő teljesítményt, de emberként is példaképül szolgálhattak egész nemzedékek számára.

A 20. század során jó néhány tudós kényszerült arra, hogy távozzon Magyarországról. Szent-Györgyi Alberten és Kertész Imrén kívül a legtöbb Nobel-díjasunk külföldön dolgozva vívta ki a rangos elismerést. Évtizedek óta komoly vita zajlik arról, hogy közülük kiket tekinthetünk hazai származásúnak. Olyanok is akadnak a szóba jöhető tudósok között, akiknek a szülei, nagyszülei hagyták el az országot, és külföldön megszületve már nem tanultak meg magyarul.

A következő lista éppen ezért nem is lehet teljes:

Bárány Róbert 1914-ben kapott díjat a belsőfül kutatásáért, Zsigmondy Richárd 1925-ben a kolloidoldatok kutatásáért, Szent-Györgyi Albert 1937-ben a C-vitaminért, 1943-ban Hevesy György a radioaktív izotóp nyomjelzés módszeréért, Békésy György 1961-ben fülkutatásért, két évvel később Wigner Jenő az elemi részecskék elméletéért, 1971-ben Gábor Dénes a holográfia feltalálásáért, 1986-ban Polányi János az elemi kémiai folyamatok, 1994-ben Harsányi János a játékelmélet kutatásáért, Oláh György pedig a karbokation kémiájának feltárásáért.

A 21. században Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott (2002), 2004-ben pedig Herskó Ferenc biokémikust a fehérjelebontással kapcsolatos kutatásokért tüntették ki. A Nobel-békedíjat eddig legtöbbször – három alkalommal – a Nemzetközi Vöröskeresztnek adták át.