Hit és bölcsesség – Aquinói Szent Tamás emléknapja, január 28.

A 13. században élők egész másként látták a világot, nemzedékek nőttek fel úgy, hogy az ókor tudománya és műveltsége tiltott volt. A keresztény filozófiát sokan összeegyeztethetetlennek tartották a legnagyobb ókori gondolkodó, Arisztotelész munkásságával. Hogy ez a helyzet gyökeresen megváltozott, azt a Nápolyban élő d’Aquino nemesi család egyik ifjú sarjának, Tamásnak köszönhetjük.

 

Rögös úton a hit felé

Az a bölcs, aki később bekerül a katolikus egyház leghíresebb hittudósai közé, egész kiskorában érdeklődni kezdett a vallás és a filozófia iránt. Ötéves korában Montecassino hegyén a bencés szerzetesek kolostorában kezdett el tanulni. Nem adatott meg neki hosszú élet, ám minden esztendejét a lehető legjobban kihasználta. Megismerte Arisztotelész, Erigena, Maimonidész, Hippói Szent Ágoston és Platón munkásságát. 

A bölcsesség felé vezető útja azonban igencsak döcögősen kezdődött. Amikor ugyanis tizennégy éves korában Nápolyba ment tanulni, megismerte a dominikánus rend szerzeteseit. Úgy döntött, hogy maga is beáll a szegénységet erénynek tekintő bölcs prédikátorok közé.  Előkelő családja értetlenséggel fogadta ezt a döntését. Amikor megtudták, hogy az ifjú Tamást a domonkos elöljárók Párizsba küldték egyetemre, csapdát állítottak neki. Foglyul ejtették, elrabolták, és tizenöt hónapra bezárták az apja várába. Fenyegetéssel és csábítással megpróbálták rávenni arra, hogy a szerzetesi élet helyett olyan pap legyen, aki később püspökként még erősebbé teheti arisztokrata nemzetségét. Ő azonban ellenállt, és végül szerzetestársai kiszabadították. Maga a rend főnöke kísérte el Párizsba, hogy megkezdhesse felsőfokú tanulmányait.

 

A legnagyobb bölcs
 

Párizsban Nagy Szent Albert tanítványa lett. Mesterét elkísérte Kölnbe is, amikor az ott alapított rendi főiskolát. Ott egy nap a mesterét, Albertet hallgatta. Egy nagyon nehéz témát beszéltek meg, és az előadás során Tamás szorgalmasan jegyzetelt. Ám véletlenül elveszítette a papírját, ami a professzora asztalán kötött ki. A neves hittudós meglepődve jött rá, hogy az ifjú Tamás néhány mondattal mennyire átláthatóvá és érthetővé tette a nehéz kérdést. Másnap próbára tette Tamás tudását, és örömmel tapasztalta, hogy az ifjú felkészültsége egyszerűen hibátlan. Megdicsérte, és elmondta a többieknek, hogy egyszer még az egész világ ismerni fogja a nevét.

A többi tanárát is lenyűgözte szorgalmával, és hamarosan maga is taníthatott. Rengetegen ültek be az előadásaira, mert szellemes volt, eredeti, és sziporkázó gondolatokkal kápráztatta el a hallgatóságát. 1260-ban már a pápa udvarában szolgált, tankönyveket és tudományos munkákat írt. Az évtized végén visszamehetett Párizsba. Ekkor írta meg legjelentősebb műveit. 

Filozófusként és teológusként is arra törekedett, hogy megismerje Istent. Azzal is kitűnt a kortársai közül, hogy nemcsak a hite fényét használta fel, de az értelem világosságát is. Öt bizonyítékot gyűjtött össze arról, hogy Isten létezik. Megvizsgálta a körülöttünk észlelhető világot, és arra a megállapításra jutott, hogy az univerzum rendje és célszerűsége elképzelhetetlen lenne egy természetfeletti értelem nélkül. 

Elképesztő munkabírásról tett tanúbizonyságot. Hatalmas erőt kölcsönzött neki megingathatatlan hite. Kérdéseivel és az azokra adott válaszaival egységet akart teremteni az értelem és a hit között. Óriási lelkesedéssel tanulmányozta a korai egyházatyák munkásságát, majd kortársai előítéleteitől nem megrettenve megismerkedett a görög filozófusok, sőt a muszlin arabok legnagyobb gondolkodóinak munkásságával is. 

 

A világ megismerése

Fontosnak tartotta, hogy az ember a maga teljességében táruljon fel a teremtője előtt. Kihangsúlyozta, hogy lélekből és testből állunk, ezért ezek egyikét sem szabad elhanyagolni, hiszen az elnyomorodáshoz vezet. Sok kortársa hallotta felháborodva, hogy Tamás elutasította az egyezségtelen aszkézist. Feljegyezték róla, hogy az imádkozás segítette hozzá az elmélyüléséhez, ezért egy-egy nehéz kérdés átgondolása előtt a feszület előtt imádkozott, hogy megtisztuljon számára a szellem mélysége felé vezető út. Lenyűgöző volt, hogy mennyi minden érdekelte. Tankönyvet írt a domonkos hittérítőknek, jó tanácsokkal segítette az uralkodók munkáját, majd megírta lenyűgöző főművét, a Summa Teologiae címűt.

Az erényeket megvizsgálva megkülönböztette a teológiai és a kardinális természetűeket. Ezek közé tartozik a bölcsesség, az igazság, a bátorság és a mértékletesség, amelyek belülről határozzák meg, miként él az ember. Úgy vélte, a lelkünk a test pusztulása után is tovább él. A természetét nézve halhatatlan, ám ahhoz, hogy ismeretekhez jusson, szüksége van a testre. Munkásságával lenyűgözte számos kortársát, a későbbiekben pedig még több követője akadt. A magyar alapítású pálos rend szerzetesei olyan nagyra tartották, hogy kolostoraikban kitették a képmását. Élete utolsó évtizedeiben sokat kellett vitáznia, mert az egyház bizonyos erői vadul tiltakoztak a tanításai ellen.

1274-ben a pápa parancsára Itáliából útra kelt vissza, francia földre. A korszak legnagyobb tudósa már súlyos beteg volt, de engedelmeskedett a szentatyának. A ciszterciek egyik kolostorában hunyta le örökre a szemét. 1323-ban avatták szentté, majd bő öt évszázaddal később XII. Leó pápa megtette minden katolikus tanító tevékenység védőszentjévé. Munkássága nagyban hozzájárult az egyetemes európai kultúra továbbfejlődéséhez.