Az egyház első vezetője – Szent Péter apostol székfoglalása

Nero császár idején nehéz idők jártak a korai keresztényekre. Az uralkodó üldözte az új vallás híveit. Amikor egy éjszaka fellobbant a láng Rómában, és a tűz egész városrészeket pusztított el, a lakosság egy része úgy vélte, hogy maga a zsarnok próbálta a halálba küldeni őket. Nero azzal próbálta meg elterelni a rá irányuló haragot, hogy egy ártatlan áldozatot vetett oda a bosszúszomjas csőcselék elé. A választása egy akkoriban még kis létszámú keleti közösségre, a keresztényekre esett. Ekkor halt mártírhalált Szent Péter apostol is.

 

Az emberek halásza

Krisztus egyik legfontosabb tanítványát eredetileg Simonnak hívták, és azért nevezik a lelkek halászának, mert eredetileg a Genezáreti-tavon volt halász. Jézus innen hívta el a testvérével együtt, hogy a tanítványa legyen.

Az Újszövetségből sokat megtudhatunk az első egyházfő jelleméből. Péter kezdetben nem mindig értette egyből meg Jézus szándékait, de elfogadta a Megváltó cselekedeteit, mert szilárdan hitt benne.

Bátran és elszántan védelmezte, szembeszállt miatta az adószedőkkel, a katonákkal és a főpap szolgájával. Jézus pedig az egyik legmegbízhatóbb tanítványának tartotta. Péterre, Jakabra és Jánosra bízta az utolsó vacsora előkészítését is. Az Újszövetség egyik legmegrázóbb jelenete az, ahogy valóra válik Krisztus jóslata, és Péter háromszor is letagadja, hogy a Megváltó tanítványai közé tartozna.

A tanítvány azonban később jóvátette ezt a vétkét, és tanúbizonyságot tett töretlen hűségének. Ellentétben az áruló Júdással, Péter nem zárta el önmaga elől az üdvösség felé vezető utat.

 

A kulcsok őre

Rómában a Sixtus-kápolnában tekinthetjük meg Pietro Perugino freskóját, amelyik A kulcsok átadása Péternek címet viseli. Ez a kép is jól mutatja, hogy a Szent Péterhez kötődő hagyományok milyen erősen élnek, majdnem másfél évezreddel a halála után is. A képen látható kulcsok ugyanis a mennyország kapuit nyitják ki.

Krisztus megfeszíttetése és feltámadása után a korai keresztények nehéz helyzetben találták magukat. Péter óriási lelkesedéssel és elszántsággal váltotta valóra a Krisztustól kapott feladatot. Megszervezte és megvédte a keresztények közösségét. A környezetük ellenségesen reagált az új hit elterjedésére, ám az egykori halászból nagyszerű szónok lett. Szembeszállt a nagyváros vezetőivel, és érvelésével elérte, hogy szabadon engedjék a letartóztatott keresztényeket. Nem rettent meg Heródes királytól sem. A hagyományok szerint képessé vált meggyógyítani a betegeket, és legalább ötezer ember Péter miatt vette magára Jézus jelét.

 

A hit terjesztője

Fontos szerepet játszott abban is, hogy a kereszténység elterjedhetett a Római Birodalom más területén is. Életének fontos eseményeiről, megpróbáltatásairól a későbbi évszázadok során jó néhány festmény készült. A kereszténység első évszázadát meghatározta, hogy ekkor a birodalom legnagyobb városában egy zsarnok uralkodott. Tacitus római történetíró feljegyezte, hogy Nero császár a keresztényeket vádolta a tűzvészért.

Péter vértanúságáról részletesen szólnak a legendák és a hagyományok. Ezek szerint Péter el akart menekülni a fővárosból, és már kifelé tartott a Via Appián, amikor látta, hogy az úton Jézus jön szembe vele. Ekkor hangzott el a korai kereszténység történetének talán legmegrázóbb kérdése: Quo vadis, Domine? Péter tudni szerette volna, hogy Jézus hová megy. A Megváltó tudtára adta, hogy mire készül: visszamegy Rómába, hogy ott ismét megfeszítsék. Péter ezt nem hagyhatta, megfordult és elindult vissza, mégpedig a vértanúságot felvállalva, a biztos halálba.

A katolikus hagyományok szerint az apostol Kr. u. 42-ben alapította meg a birodalom fővárosában a római egyházmegyét, amelynek ő lett az első püspöke. Mivel a nagy tűzvészre a hatvanas évek közepén került sor, Péternek két évtizede is volt a térítésre és az itáliai kereszténység magvainak elültetésére. Munkabírását jól mutatja, hogy ezt követően Antiochiában is létrehozta a püspökséget.

 

Elterjed az ünnep

Háromszáz évvel később az egyház iratai már megemlítették „Péter tanítószékének” ünnepét. Kihangsúlyozták, hogy mennyire fontos az egyház egysége szempontjából. A korai egyházfők döntése nem véletlenül esett február 22-ére. A pogányok a Római Birodalom jó néhány tartományában akkor emlékeztek meg az ősökről és a családról. A kereszténység népszerűsítése érdekében észszerű volt a népünnep forgatagát összekötni Szent Péter emlékével. Bár az apostolt az ortodox keresztények is nagyon tisztelik, ők nem hajlandók elfogadni, hogy Péter utódai lennének az egyetemes kereszténység vezetői. 1960-ig külön napja volt az apostol római és antiochiai székfoglalásának.

Akkor azonban XXIII. János pápa úgy döntött, hogy összevonja a két ünnepet, és Péter székfoglalásáról február 22-én emlékeznek meg a hívők. Az ünnep gyorsan elterjedt Európában. Nem volt ritka, hogy ezen a napon – egybemosva az ősi pogány hagyományokat a keresztény tradíciókkal – máglyákat gyújtottak vagy szalmából készült bábokat égettek el. 

A katolikus egyház Krisztus szavaiból vezeti le azt, hogy Péter, és rajta keresztül az utódai, a pápák a kereszténység vezetői. A katolikusok őt tartják a pápák és Róma, valamint a halászok védőszentjének. Az, hogy Szent Péter volt Róma első keresztény püspöke, nagyon fontos a katolikus egyház számára. Róma püspöke ugyanis a mindenkori pápa, aki azt a feladatot hajtja végre, amit az apostol magától Jézustól kapott.