Hegyes tű az ágyban – március 12. Gergely-napi huncutságok

A magyar kultúra fejlődésében az elmúlt két-háromszáz év során egyre fontosabb szerep jutott a kis falvakban működő tanítóknak. Őseink nekik köszönhették, hogy a műveltség nem maradt a gazdagok kiváltsága, hanem a tudás egy része eljutott a földművesek meglehetősen zárt világába is.

A falusi tanítók vállára hatalmas teher nehezedett, ők pedig megpróbáltak minden körülmények között eleget tenni magukra vállalt kötelességüknek. Március 12-én a történelmi Magyarország jó néhány részén jókedvű kavalkád támadt az utcákon. A Gergely-járás során éneklő és tréfás verseket daloló fiúk járták be a falvakat és a kisvárosokat. Ez a nap igazi népünnepélynek számított. A zászlós-dobos gyerekek ünneplőruhába vagy éppen katonának beöltözve haladtak portáról portára, és közben adományokat gyűjtöttek a helyi tanítónak. Az utcákon gyakran felhangzott egy olyan vallásos ének, amelyet az 1600-as évek vége óta jól ismertek az iskolások. Szent Gergely doktorról, a híres tanítóról énekeltek a tanítványok.

 

A név kötelez

A dalban szereplő bölcs férfi nem volt más, mint I. (Nagy) Gergely pápa. Őt már a halálát követő évszázadok során is hatalmas tisztelet övezte. A 6. század végén hivatalban lévő egyházatya komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy a római civilizáció öröksége átkerüljön a népvándorlás után létrejövő nemzetek szellemi kincstárába is. Jó néhány iskolát, tudományos központot hozott létre, és őt tartják a gregorián éneklés megteremtőjének.

Bő két évszázad telt el a halála után, amikor Rómában ismét az oktatás fontossága került a figyelem középpontjába. 828-ban újra egy Gergely nevet viselő pápa (IV. Gergely) állt az egyház élén. Európában meggyengült és szétesett a sokáig hatalmas Frank Birodalom. A pápa úgy vélte, hogy a változásokkal szemben az oktatás eszközével is fel kell lépjen, ezért elrendelte, hogy március 12. legyen nagy elődje, I. Gergely napja, akit megtett az iskolák patrónusává. A Magyarországon is népszerű népi és diákhagyományok gyökerei egészen ideáig nyúlnak vissza.

A későbbi évszázadok során tudni lehetett, jó oka van annak, ha egy pápa a Gergely nevet választja. XIII. Gergely 1572-ben állt az egyház élére. A hasonló nevet viselő elődei példáját követve, komoly erőfeszítéseket tett az oktatás hatékonyságának növelése érdekében. Ebben nagy szerepet játszott, hogy hasonlóan példaképeihez, egy igen nehéz történelmi helyzetben bízták rá Rómát. Kezdetben itt alapított újabb iskolákat, majd a pápai kincstár vagyonát bőkezűen felhasználva Európa jó néhány részén rendelte el új oktatási intézmények felállítását.

Hazánk ekkor a törökök ellen harcolt. A pápa azzal támogatott minket, hogy újjáélesztette a Collegium Hungaricumot. A különféle szerzetesrendek ráadásul a világ több részére eljutottak. Miután sikerült a törököt kiűzni Magyarországról, megkezdődött egy új oktatási rendszer kiépítése. Ebben a neves egyetemek és főiskolák mellett egyre fontosabb szerepet kaptak a kisvárosok és a falvak szerény iskolái.

 

Szúrós meglepetés

A középkorban és az újkor kezdetén nem várt túl sok felemelkedési lehetőség a falusi emberek gyermekeire. A kitörés egyik útját a tanulás jelentette. A faluban dolgozó tanító tekintélyes, de nem túl jól megfizetett alkalmazott volt. Éppen ezért már a 17. század végén is jól ismerték azt a szokást, hogy március 12-én a diákok adományokat, természetbeni támogatást gyűjtöttek az oktatójuknak. Ez annyira bevett dolog volt, hogy az adománygyűjtést időnként a tanító munkaszerződésében is feltüntették.

Jóval az általános tankötelezettség bevezetése előtt nem volt könnyű a szülőket rávenni arra, hogy iskolába küldjék a gyerekeiket, a helyi tanároknak éppen ezért komoly toborzótevékenységet kellett kifejteniük. A Gergely-nap azért volt kézenfekvő választás, mert akkor kezdődött az új tanév, és jó néhány szokás kapcsolódott hozzá.

Az ünnepség távolról sem volt komoly vagy unalmas. Az iskolások katonaruhában, büszkén végigjárták a házakat, verseket szavaltak és énekeltek. A legtarkább jelmezt a kengyelfutó viselte. Őt egy különleges előjog illette meg. Amíg a társai körbeállták a megterített asztalt, dalokat énekeltek, addig a kengyelfutó befeküdhetett bármelyik ágyba. Ennek azonban nem mindenki örült, és ha valamelyik házban úgy vélték, hogy a kengyelfutó nem tanúsít kellő tiszteletet, akkor előfordult, hogy az érkezése előtt egy hegyes tűt rejtettek el az ágyneműk között. Ha a vendég nagy lendülettel feldobta magát az ágyra, akkor igen kellemetlen meglepetésben lehetett része.

 

A jövőnk záloga

Ez azonban ritkaság volt, mert a háziak ugyanúgy jókedvűek voltak, mint a Gergely-járók. Szalonnát, tojást és mindenféle hasznos holmit raktak a kosarukba, és a gazdagabb helyeken némi pénz is előkerült. Az adományokat nem a gyerekek kapták meg, hanem odaadták a falu tanítójának, aki így a szűkös bérét kiegészítve jókedvűen vághatott bele az új tanévbe.

Nem sokkal később az 1848-as forradalom politikusai is felfigyeltek arra, hogy hazánk jövője szempontjából mennyire fontos az oktatás. Az egyházak és az állam évtizedeken át közös erővel törekedett a falusi lakosság beiskoláztatására. Egyre több településen épült iskola, és a gyerekek mind nagyobb arányban tanultak meg írni és olvasni.

1867-ben lendületet vett a közoktatás, tanítóképző intézmények jöttek létre, és elsőként szabályozták törvényben a tankötelességet és a népoktatást. A 19. század legvégén több ezer iskola épült, a 20. század első felében pedig a legkülönfélébb politikai erők próbáltak fejleszteni az oktatáson. Klebelsberg Kuno, a Bethlen-kormány kultuszminisztere különösen sokat tett a tanyasi és a falusi iskolák fejlesztésének érdekében.