A hangszervásárlás világnapja május 22.

A zene szerves része a mindennapi életünknek. Ha kell, megnyugtat és csendes boldogsággal tölt el, máskor élénk ritmusával felpezsdíti a vérünket. Valószínűleg már az ősembernek is megvolt a maga sajátos zenei kultúrája. Erről árulkodnak azok a régészeti leletek, amelyek azt bizonyítják, hogy a kőkorszaki ember is készített magának egyszerű hangszereket. A régészek szerint már 37 ezer évvel ezelőtt gyönyörködhettünk a legelső furulyák és sípok hangjában. Ez hosszú idő, ám a zene és az ének szeretete azóta is elkísérte az emberiséget. 

 

Zenéljünk mi is!

A nem hivatalos világnapok között találjuk május 22-ét, amikor is arra szólítanak fel minket, hogy söpörjük félre a gátlásainkat, és tegyük meg azt, amiről – esetleg titokban – mindig is álmodoztunk: vegyünk magunknak egy hangszert, és kezdjünk el játszani rajta. A zene ugyanis felszabadít.

Egy hangszer kezelésének elsajátítása sosem egyszerű, de a végeredmény izgalmakkal és örömmel jutalmazza meg a kitartásunkat, ráadásul a tanulás során erősödik az önfegyelmünk. A zeneszerető és muzsikáló emberek csodálatos közösséget alkotnak. Érdemes bekerülni közéjük.

Erre jó ürügyet jelent ez a különös világnap. Ha mi is be akarunk kapcsolódni e mozgalomba, nem kell mást tennünk, mint besétálni a legközelebbi hangszerboltba, és ott kiválasztani a hozzánk leginkább illő hangszert. Napjainkban a zongora örvend a legnagyobb népszerűségnek. Nyugaton többen játszanak rajta, mint az összes többi hangszeren együttesen. Második helyen a gitár, a harmadikon pedig – talán meglepő módon – a dob áll. Ha egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk a hivatásos, profi zenészeket, akkor a lelkes amatőrök népszerűségi listáján előkelő helyen áll a fuvola, a szaxofon, a trombita, a klarinét és a hegedű is.

Persze a mai világban nagyon sok olyan fiatal akad, akinek még nem keltették fel a figyelmét a hagyományos népzene vagy éppen a barokk korszak és a romantika remekművei. Ők azért szeretnének hangszert venni maguknak, hogy elektromos gitárt ragadva, vagy egy dobszerkó, esetleg a legkorszerűbb szintetizátor mögé beülve maguk is eljátszhassák a legnépszerűbb együttesek sikerszámait, vagy egy örökzöldnek tekinthető híres dalt, a 80-as, 90-es évek slágerlistáinak klasszikusait.

Igazából mindegy, hogy mi motiválja a kezdő zenészt. A fontos csak annyi, hogy jókedvűen vegye kézbe a hangszert, és utána sok vidám órát töltsön muzsikálással.

 

Ki korán kel…

Magyarországon részletes irodalma van a gyermekek zenei nevelésének. Az oktatással foglalkozó szakemberek egymást követő nemzedékei közel 500 éve foglalkoznak a fiatalság zenei képzésével. Persze kezdetben csak néhány kiválasztottnak jutott lehetősége arra, hogy az énekhangját csiszolgassa és megtanuljon valamilyen hangszeren játszani. A magyar királyok udvaraiban elvárás volt, hogy egy arisztokrata értsen a zenéléshez, és a szép énekhangot is megbecsülték.

Az egyházak a zenei képzés fontos központjai voltak, ám a városokban és a falvakban nem csupán a papok énekeltek, hanem mindenütt örömmel látták a vándorló zenészeket, mutatványosokat és énekmondókat. A törökök elleni küzdelmeink során megerősödött a magyar nyelvű énekirodalom. Olyan művészek alkottak hazánkban, mint Bornemissza Péter és Tinódi Lantos Sebestyén. A zenei alapfogalmakat magyarul Apáczai Csere János foglalta össze.

Később már sok iskolában nyújtottak zenei képzést a diákoknak. Először csak énekeltek, aztán odaülhettek a zongora, majd az orgona elé, amit a hegedű, végül a fúvós hangszerek követtek.

A gyermekek zenei képzésében mérföldkőnek számított, hogy a Krisztinavárosban Brunszvik Teréz megnyitotta az első magyar óvodát. 1868-ban Eötvös József miniszterként előírta az énekoktatást, és nagy hangsúlyt helyezett a néphagyományok ápolására.

Egyre többen foglalkoztak a népzene kutatásával, az ősi tradíciók megőrzésével. Ebbe a munkába kapcsolódott be Kodály Zoltán is.

 

Alulról kell építkezni

Kodály már elismert zeneszerző és zenepedagógus volt, amikor rádöbbent arra, hogy a magyar iskolarendszer elhanyagolja a gyerekek zenei képzését. Ekkor fogalmazta meg azt, hogy a falusi énektanár fontosabb, mint az operaház igazgatója. Ráébredt arra, hogy a nemzet megmaradása szempontjából elengedhetetlen az egész nép zenei nevelésének megújítása. Ahogy a bevezetőben említettük, ezt a meggyőződését erősítették meg angliai tapasztalatai. Évtizedeken át küzdött azért, hogy felszámolja a zenei analfabetizmust. Azt javasolta, hogy a gyerekek zenei nevelését már óvodáskorukban el kell kezdeni.

Olyankor ugyanis a kicsik még játszva tanulnak, és vidám szórakozásnak tekintik az éneklés alapjainak elsajátítását. Ádám Jenővel együttműködve új tantervet dolgozott ki és nagy hatású tankönyveket állított össze. Kidolgozta a később róla elnevezett Kodály-módszert.

Felismerte, hogy a gyermekek lelki fejlődésére jó hatással van, ha mindennap énekelhetnek. Ráadásul, ha ezt kórusban teszik, az elősegíti a beilleszkedésüket, fejleszti az esztétikai érzéküket, és az így szerzett tapasztalataikat az élet jó néhány területén tudják hasznosítani.

Népszerűségének többek között az is az oka, hogy fejleszti a ritmusérzéket, a zenei intonációt, a motorikus képességeket, így nemcsak az énekórákon hoz hasznot, de megkönnyíti azt, hogy a legkisebbek kellő időben megtanuljanak írni és olvasni, valamint megbirkózzanak a számok világával is. A Kodály-módszer azóta elterjedt az egész világon.