Letisztult, örök értékek – A magyar népdal és népköltészet hete

Évek óta az ősz derekán egyre több városban és faluban, óvodában és iskolában, közösségi házban, kulturális intézményben gyűlnek össze ifjabbak és idősebbek, hogy felelevenítsék legszebb hagyományainkat, mindazt az örök érvényű bölcsességet, amelyet a Kárpát-medencében otthonra talált magyar törzsek leszármazottai nemzedékről nemzedékre továbbadtak. 

 

Eleven örökségünk

Az elmúlt ezernél is több esztendő jó néhány megpróbáltatást tartogatott. A magyarság azonban dacolt a történelem viharaival, az ellenségekkel, a barbár hordákkal, az árulással, a pártütéssel, a természeti katasztrófákkal és a járványokkal.

Erre csak az a nép képes, amelynek a gyökerei – hasonlóan egy öreg, de még mindig életerőtől duzzadó faóriáshoz – egészen mélyre nyúlnak le. A magyar népdal, a néptánc és a népköltészet a legfontosabb, a talajban legerősebben kapaszkodó kulturális gyökereink közé tartozik.

Novemberben éppen ezért a hagyományok őrzői és ápolói országszerte évről évre megpróbálják feleleveníteni legszebb meséinket, énekeinket és táncainkat.

 

Az ősök emlékezete

A 18. század derekán megváltozott a magyar nép körül a világ. Átalakult az egész földrész, és új, addig ismeretlen eszmék terjedtek el idehaza is. Az emberek kezdtek új szemmel nézni önmagukra. Az egyik csodálatos felfedezésük az volt, hogy a kultúra hagyományos fellegvárain, az egyetemeken, a kolostorokon, a főúri udvartartásokon kívül is kulturális aranybánya vesz minket körül. Ez nem volt más, mint a magyar népdalok, mesék, szokások és hagyományok kimeríthetetlen tárháza.

Mindezek persze már azelőtt is léteztek, hiszen őseink számára az élő szó és az élő zene jelentette a szórakozás, a művelődés és a tapasztalatok továbbadásának módját. Csakhogy a népdalok éneklése, a közös mesemondás, a tánc olyan szervesen beleépült a magyarság életébe, hogy megléte fel sem tűnt az embereknek. Több mint egy évezreden keresztül a kikapcsolódásra vágyók esténként vagy az ünnepnapokon összegyűltek, és közösen énekeltek, meséket, történeteket mondtak. A rádióból, a hangszóróból vagy a fülhallgatóból jövő gépi zene még nem szorította ki ezt a közösségi élményt. A mai énekkarok, kórusok tagjai jól tudják, milyen nagyszerű érzés, ha másokkal együtt énekelhetünk. Erős közösség, tartós emberi kapcsolatok alakulhatnak ki erre támaszkodva.

 

Kutatni és megőrizni

Nem véletlen, hogy az óvodában és az iskolában minden gyermeket megismertetnek a népi hagyományokkal. A dallamok szövege látszólag egyszerű, ám nagy bölcsességeket közvetít a gyerekek felé. Megismerhetjük benne a régi idők emberének örömét, bánatát, gondjait és boldog pillanatait.

Kodály Zoltán szerint a népdal a legmegfelelőbb tananyag. A segítségével egy tanár nem csupán a muzsika birodalmának kapuját tárja fel a legkisebbek előtt, de elérheti a gyerekek zenei intelligenciájának fejlődését, ráadásul az éneklés és a mesemondás a korai anyanyelvfejlesztés talán legizgalmasabb eszköze.

A népzenét az egyes nemzetek zenei anyanyelvének tekinthetjük. Fontos pedagógiai célkitűzés, hogy gyermekeink és unokáink – éljenek bárhol is a Kárpát-medencében vagy szerte a nagyvilágban – megszeressék, elsajátítsák és a belső meggyőződésük szavára hallgatva fejlesszék.

A népmese és a népdal nemcsak remek szórakozást jelent, de ott vár ránk bennük az előttünk járó nemzedékek értékrendje, élettapasztalata, bölcsessége.

Jó lenne, ha a népzenei oktatás nem érne véget a középiskolai záróbizonyítvány megszerzésével, hanem minél több felnőttnek, mindenekelőtt az egyetemistáknak lehetősége lenne a korábban tanultak megőrzésére és fejlesztésére.

Szülőként ugyanis kiegészíthetnék az oktatási rendszer kereteit, kulturális gyökereink erősebbé válhatnának, ha a mai családok hetente legalább egyszer hajlandók lennének kikapcsolni a tévét, az internetet, az elektromos kütyüket, és a digitális szórakozás helyett csak egy órán keresztül egymásra összpontosítva, meghitt körülmények között ugyanúgy együtt énekelnének, mesélnének, mint őseink.

 

A múlt tiszta vizű kútja

A magyar népdal és népköltészet hetén érdemes megemlékezni azokról a kutatókról, akik az 1848-as forradalom közeledtével megkezdték a mesék és a dalok szövegének, dallamának feljegyzését. Erdélyi János és társai hagyományait Kodály Zoltán és Bartók Béla vitte tovább. Az ő nagy felismerésük az, hogy a nyelvünkkel egyidős népi kultúránkban a magyar lélek tükröződik.

Régi stílusú népdalaink a honfoglalás előtti idők emlékét is megőrizték. A táncházakban és a kórusokban, egy szép mesét, verset meghallgatva vagy éppen előadva a hagyományok ősi kútjából meríthetünk.

A néptánc, a népzene és a mesemondás körül erőteljes, baráti közösségek alakultak ki, amelynek tagjai örömmel várják, fogadják az érdeklődőket. A kulturális globalizáció korában saját hagyományaink megismerése nyugalmat és erőt adhat. Mindezekre pedig a mai világban mindenkinek szüksége lehet.