1956 emlékezete utcáink falán

1956 őszén a magyar nemzet megmutatta, hogy még mindig él benne a szabadságvágy. Az ország lakossága szembefordult az elnyomó diktatúrával. Ehhez nagy bátorság kellett, mivel a tiltakozóknak a Szovjetunió félelmetes erejével is szembe kellett szállniuk. Tizenhárom drámai napon át élt a remény, hogy a magyarok visszaszerezhetik a szabadságukat és a függetlenségüket.

Kokics Béla és Pópa (Papp) József kerületi nemzetőrök márványtábláját az Alkotás utca 13. számú házon találjuk. A két forradalmár az életét adta a magyarok szabadságáért. 1958-ban kivégezték őket, mert páratlan bátorsággal szembeszálltak a Széna tér déli kapujára törő ellenséggel. Pópa (Papp) a Nagyenyed utcában segített megállítani a szovjeteket. Az ő esetében még az ügyész sem tartotta indokoltnak a halálbüntetés kiszabását, mégis végeztek vele.

A forradalom lázában égő nagyvárosban sokan kapcsolódtak be a szabadságharcba.  Budapesten a forradalmárok több helyen is összecsaptak az elnyomókkal, majd a segítségükre siető szovjet csapatokkal. Nem rettentek meg a túlerőktől, és akkor is szilárdan kitartottak, amikor jó pár bajtársuk elesett az utcai harcok során. Kerületünkhöz legközelebb a szabadságharcosok Széna téri központja feküdt. A főváros budai oldalán a leghevesebb küzdelmek ott, illetve a környező területeken, valamint az Alkotás utca környékén dúltak.

 

Az első halott katonák

A Budakeszi út 44/b falán három elesett magyar katona nevét olvashatjuk. Jilek Pál hadnagy, Takátsy György hadnagy, Kara Károly honvéd a 102. rádiófelderítő ezredben szolgáltak. A három fiatalember parancsot kapott, hogy bajtársaikkal együtt védjék meg a Petőfi Sándor utcában a főposta épületét. Eleget tettek az utasításnak, majd egy gépkocsiban elindultak vissza Budakeszi irányába a híradóslaktanya felé. A Budakeszi úton, haladtak, amikor halálos golyózápor zúdult a járművükre. Takátsy és Kara azonnal az életét vesztette, Jilek pedig a kórházban halt meg. Mind a mai napig őket tartják a forradalom első katona áldozatainak.

 

A Maros utca

Hegyvidéki sétánkat folytassuk a Maros utca felé. Itt, a 3-as számú házban a hírhedt ÁVH Kormányőrség laktanyája működött október 30-ig. A hazafiak folyamatosan tüntettek előtte, és azt követelték, hogy a hatóságok bocsássák szabadon az elmúlt években letartóztatott politikai foglyokat. A falon látható márványtábla azoknak a Széna téri felkelőknek állít emléket, akik a forradalom kirobbanása után elfoglalták az épületet. Ez a hegyvidéki ház a budai ellenállók egyik legfontosabb központja lett. Bán Róbert, Czimmer Tibor, Eckrem Kemal, Laurinyecz András, Rusznyák László és Szabó János forradalmár harcosokról és parancsnokokról részletesen olvashattak a Hegylakó magazin júliusi cikkében. (Velünk élő történelem – a Maros utca emlékei).

 

A nemzetőrség küzdelme

Bár a nemzetőrök közül sokan nem vettek részt a fegyveres ellenállásban, a forradalom leverése után ugyanolyan könyörtelenül üldözték őket, mint a harcokba aktívan bekapcsolódó társaikat. Sokan közülük egyszerűen azért fogtak fegyvert és mentek ki az utcára, hogy megakadályozzák a bűnözők garázdálkodását, fent akarták tartani a rendet, és meg akarták őrizni a kerületi polgárok biztonságát. Amikor október 31-én arról értesültek, hogy fosztogatók jelentek meg a Rákosi- és a Gerő-villában, a nemzetőrök Kiss Béla főhadnagy vezetésével habozás nélkül fegyvereseket küldtek a helyszínre, hogy megakadályozzák a villák kifosztását.
 

A Maros utcai laktanya kiürítését követően a nemzetőrök – köztük az előbb említett Kokics Béla és Pópa (Papp) József  – részt vett a Nagyenyed utcai csatában. November negyedikén még napkelte előtt riasztották a felkelőket. Kelenföld felől megindult a szovjetek nagyszabású támadása. A magyar főváros utcáin újra vörös csillagos harckocsik dübörögtek. Megkísérelték egész Buda elfoglalását, ezen felül pedig csapataikkal meg akarták akadályozni, hogy a szabadságharcosok segítséget kaphassanak nyugatról.

A nemzetőrök még ebben sötét órában sem adták fel a reményt, és a harcot választották. A Széna téri forradalmárok vezetője, Szabó István elrendelte, hogy a sokszoros túlerővel dacolva a Nagyenyed utcánál állítsák meg a szovjeteket. Könyörtelen küzdelem robbant ki, amikor a korszerű harci járművek mellett megindult a szovjet gyalogság rohama. A magyarok golyózáporral fogadták az ellenséget, és sikerült komoly veszteségeket okozni nekik rövid összecsapás során. Molotov-koktéllal támadtak az ellenség járműveire, azonban az ellenállók minden bátorsága sem segített, mert a nem csupán a szinte sebezhetetlen harckocsik nyitottak rájuk pokoli tüzet, de a szovjet tüzérség a Gellért-hegyről is gránátokkal bombázta az állásaikat.

Az elszánt küzdelemből kerületünk polgárai is kivették a részüket. Az egykori szabadságharcosok emlékét több helyen is őrzik márványtáblák a hegyvidéki utcák házain. Október 23-án ezek előtt mécsesek égnek, és az alájuk helyezett koszorúk és virágok is jelzik, hogy a hegyvidékiek nem felejtkeztek el az egykori hősökről.