Hol szökik a szökőnap?

Nyugat- és Közép-Európában járva, a Földközi-tenger partvidékét bekalandozva lépten-nyomon rábukkanhatunk az ősi Róma emlékeire. Szobrokat, freskókat, hatalmas falak romjait láthatjuk Budapesten, a Duna partján, a Rajna vidékén, de Angliában vagy éppen Tunéziában is. A régi rómaiak nagyon sok mindent hagytak ránk örökségül, ezek közé tartozik a ma használatos jól bevált naptárunk is. Tőlük maradt ránk a hónapok neve és az év felosztása is tizenkét egységre, így nincs miért csodálkoznunk akkor sem, amikor kiderül, hogy a február rövidségéért is az övék a felelősség.

 

Legősibb hagyományok

Amikor Róma városát megalapították, az ott élők nagyon sok mindent eltanultak a környező népektől. A titokzatos etruszkok és az egyiptomi, kisázsiai hagyományokat remekül ismerő görögök voltak a rómaiak tanítómesterei. Az ősi város életében rendkívül fontos szerep jutott a mezőgazdaságnak. Alighanem ez a magyarázat arra, hogy évente hatvanegy napról – a leghidegebb időszakról – gyakorlatilag megfeledkeztek, és kihagyták a naptárukból. Az évet ugyanis a mezőgazdasági munkákat figyelembe véve osztották fel hónapokra. Ezek közül a március Mars isten, az április pedig Vénusz istennő emlékét őrizte meg. Sok hónap egyszerűen csak egy számot viselt név helyett, például a szeptember, az október, a november és a december.

A korai római naptárat megvizsgálva két furcsaság ötlik a szemünkbe. Nem találjuk benne sem a januárt, sem a februárt, és valami baj van a számmal jelölt hónapokkal is. A december ma az év tizenkettedik hónapja, a neve viszont a tízes számot őrzi. Az október ma a tizedik hónap, pedig elnevezése szerint a nyolcadiknak kéne lennie. Mindebből már látszik, hogy a naptárunk sokat változott az elmúlt évezredek során.

 

Zűrzavaros évszázadok

Róma első évszázadai során komoly gondok merültek fel a naptárral kapcsolatban, ráadásul annak sem volt egyszerű a dolga, akinek át kellett mennie valamelyik szomszédos latin városba. Előfordulhatott, hogy alig húsz kilométernyire Rómától már teljesen más hosszúságú hónapokat használtak. Albában harminchat napig tartott a március, míg a szeptembernek csupán tizenhat nap jutott.

A hagyományok szerint Róma második királya, Numa Pompilius unta meg ezt a kavarodást, és elrendelte két új hónap, a január és a február bevezetését. Így már valamivel közelebb kerültünk a mai naptárhoz.

A legendás király azonban a februárt az év végére rakatta be. Csupán a Krisztus előtti 5. század derekán döntöttek úgy a városatyák, hogy a február kerüljön át a mai helyére. Meglehet, hogy a nagy pakolgatás közepette kopott meg a vége, mivel ez a hónap attól kezdve huszonnyolc napos! Ez már akkor is furcsa volt, mivel a többi hónapnak harmincegy, illetve huszonkilenc nap jutott. Ráadásul a naptárak készítőinek figyelembe kellett venni egy fontos, vallásos hagyományt. Sokan ugyanis azt hitték, hogy bajt hoz rájuk, ha egy évben páros számú nap van, ezért még hozzácsaptak egy napot az esztendőhöz.
 

A naptár toldozgatása-foltozgatása azonban csak fokozta a kellemetlenségeket. A háromszázötvenöt napos naptári év tíz nappal rövidebb volt a valódi évnél. A tíz nap eltérés gyorsan összeadódik, és emiatt minden elcsúszik.

Ha nem nyúlnak bele a rendszerbe, akkor könnyen megtörténhetett volna, hogy a nyári ünnepségek átkerülnek a tél derekára. Ezt persze nem lehetett megengedni, ezért a rómaiak ismét kísérletezni kezdtek.

A próbálkozások árát szegény februárnak kellett megfizetnie. Minden második évben ugyanis beiktattak még egy hónapot, és olyankor a február végéből lecsippentettek öt napot.

A következő nagy változásra Kr. e. 153-ban került sor. Ekkor úgy döntöttek, hogy az év január elsején kezdődjön, a február pedig a második helyre került. Korábbi „sebhelyeire” némi gyógyírt jelentett, hogy megkapta azokat az ünnepnapokat, amelyek azelőtt a naptárból kimaradó, téli időszakra estek.

 

Jöttem, láttam és megreformáltam a naptárt

A leghíresebb római politikust, Julius Caesart Kr. e. 46-ban nemcsak az állam élére nevezték ki, de ő lett a legfőbb vallási vezető, a pontifex maximus is. Ebben a beosztásban az egyik első dolga az volt, hogy megreformálja a naptárt, mivel az elmúlt száz év során újra összekutyulódott minden.

A valódi (tropikus) és a hivatalos római év közötti különbség miatt a naptár megint elcsúszott. Ráadásul többször előfordult, hogy a főtisztviselők elfelejtettek egy-egy plusz napot beiktatni. Néha a korrupció is közrejátszott, főleg ha egy pénzembernek vagy politikusnak jól jött, ha egy adott év kicsivel hosszabb az átlagosnál.

Amikor Caesar megelégelte ezt a helyzetet, a naptár már három hónappal lemaradt a valódi évhez képest! Az államférfi kemény kézzel teremtett rendet. A Kr. e. 46-os esztendő minden rekordot megdöntött, mivel két plusz hónap beiktatása miatt négyszáznegyvenöt napos lett.

Ekkor lépett színre a híres februári szökőnap.

Caesar jól ismerte Egyiptomot (elég, ha Kleopátrára gondolunk), így az ottani, tiszta napévet vette mintául. Az új esztendő háromszázhatvanöt napból állt, és emiatt szükségessé vált négyévente egy szökőnapot alkalmazni. A különleges nap helyét február 23. és 24. között jelölték ki. A szenátus azzal mutatta ki háláját, hogy a sikeres hadvezérről nevezte el július hónapot.

Hasonlóan jártak el az augusztussal is, amelyik azóta is magán viseli Augustus császár nevét. Érdekes, hogy később a szerénységgel semmiképp sem vádolható Tiberius császár nem engedte meg, hogy átnevezzék a szeptembert, így azt mi sem hívjuk tiberiusnak.

A következő naptárreformra jóval később, 1582-ben került sor. XIII. Gergely pápa még pontosabbá tette az idő mérését. A február azóta is huszonnyolc napos, kivéve az olimpiák évében, amikor is ott találjuk a végén a híres-nevezetes szökőnapot.