Csodálatos, tiszta fény – Gyertyaszentelő Boldogasszony napja

Krisztus születésekor Jeruzsálemben elevenen élt az az ősi hagyomány, hogy az újszülötteket be kell mutatni az Úrnak. A fiúkat negyven-, míg a lányokat hetvennapos korukban mutatták be. Jézus bemutatását Lukács evangéliuma írja le.

Szűz Mária e tradíció szellemében vitte el magával a fiát Jeruzsálem legfontosabb épületébe, és a zsidó előírásoknak megfelelően bemutatatta a tisztulási áldozatot is. A katolikus egyház rendkívül fontosnak tartja, hogy ezen a napon Krisztus és Mária is megszentelődött.

 

Tiszta fény

A középkorban a megszentelt gyertya Jézus egyik fontos jelképévé vált. Ezt arra vezetik vissza, amit a gyermek bemutatásakor az idős Simeon mondott: „…mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izráelnek”.

Simeon arról beszélt, hogy Jézus az a fény, ami majd megvilágítja a nemzetek sokaságát. Krisztus bemutatása rendkívül népszerű témának bizonyult a képzőművészetben. Számos nagyszerű festő, Fra Angelico, Andrea Mantegna és James Tissot is megörökítette, ezenfelül rengeteg templom oltárképén, kódexek illusztrációin vagy a katedrálisok üvegablakán elevenedik meg a története.

Krisztus bemutatásának megünneplése a keresztények legősibb hagyományai közé tartozik. Már a 4. században is számos jelentős egyházi vezető, például Jeruzsálemi Szent Cirill, Nazianzi Szent Gergely, Nüsszai Szent Gergely és Aranyszájú Szent János konstantinápolyi pátriárka is megemlékezett róla. Aeteria Sylvia ókeresztény írónő zarándokként bejárta Egyiptom és a Szentföld jelentős helyeit, szerzetestelepeit. Feljegyezte, hogy Jeruzsálemben nagyszabású körmenettel emlékeztek meg a gyertyaszentelésről.

A hagyományok szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony napja csupán a 6. században vált szélesebb körben elterjedtebb ünneppé, 541-ben ugyanis iszonyatos pestis járvány sújtott le a bizánci császárságra. Az orvosok nem találtak ellenszert a betegségre, így egész országrészek néptelenedtek el. A fővárosban is ezrével hevertek mindenfelé a temetetlen holttestek. Az uralkodó, I. Jusztiniánusz a konstantinápolyi pátriárka tanácsát kérte, majd pedig elrendelte, hogy az egész birodalom imádkozzon a betegség elmúlásáért. A járvány hamarosan visszaszorult, és a csodáért hálás császár a következő évben rendeletet hozott arról, hogy minden alattvalója ünnepeljen ezen a napon.

A római egyház a 7. században fogadta el az ünnepet. A Hüpapante, vagyis találkozás elnevezés arra utal, hogy a kis Jézus ekkor találkozott Simeonnal. Az ünnep lassan népszerűvé vált az északi és a nyugati országokban is. A katolikus területeken február második napja volt az ünnep. Olvashatunk róla a Müncheni kódexben és az Érdy kódexben is. Magyarországon a szabolcsi zsinat 1092-ben a kötelező ünnepek között tartotta számon. Jelentőségét jól mutatja, hogy a 15. században a magyar királyok gyertyát ajándékoztak az ünnepi misén részt vevő főpapoknak és a jelenlévő nemes uraknak.

 

Meghitt menedék

A gyertya nem véletlenül olyan fontos jelkép, hiszen menedéket jelent a sötétben, világosságot és egy kis meleget is ad. Reménnyel és bizakodással tölti el a hívőket, arra emlékezteti őket, hogy nem tart örökké az éjszaka és másnap ismét felvirrad a nap. A gyertyaszentelés szokása a legősibb szentelmények közé tartozik. A középkorban széles körben elterjed még a legegyszerűbb emberek között is.

Elevenen élt az a hagyomány is, hogy a gyertyák fénye az újszülöttekhez kapcsolódik. A régi, nehéz korszakokban az emberek igyekeztek minél hamarabb megkeresztelni az újszülötteket, nehogy baj érje őket. Mivel erősen tartottak a rosszindulatú szellemektől, ezért a kisdedek mellett egészen a keresztelő napjáig éjszakánként gyertyát égettek. Azt remélték, hogy a fény távol tartja az ártó, túlvilági lényeket. Hazánkban a keresztelésre váró kisdedeket tréfásan kis pogánynak vagy pogánykának hívták. A gyertyának fontos szerepe jutott a keresztelő napján is, az ifjú anya ugyanis kezében az égő gyertyával lépte át a templom küszöbét.

 

Népi hagyományok

Elterjedt szokás volt az is, hogy a pap megáldotta a tüzet, majd a falusiak a megszentelt tűzzel gyújtották meg a saját gyertyájukat. Gyakran tartottak körmeneteket, amikor a keresztvivő után haladó emberek úgynevezett máriagyertyát fogtak a kezükben. Szegeden az idősebb hívők odafigyeltek arra, hogy ne aludjon el a gyertya lángja, mert ha megmarad a fénye, akkor abban az évben jó lesz a méztermés. A gyertya viaszából a kilincsre is cseppentettek, hogy ne legyen veszekedés a házban.

Megérintették vele a gyümölcsfákat is, azt remélve, hogy akkor jó lesz a termés. Egyes falvakban a megszentelt gyertya parányi darabkáját a hat-nyolc hónapos gyerekek nyelve alá tették, mert ettől azt várták, hogy így a kicsi gyorsan megtanul beszélni. Egyes helyeken a gyertyával együtt színes fonalakat is szenteltek, amelyeket védelmező talizmánként a gyerekek, a csikók meg a bárányok nyakába kötöttek.

A középkori emberek életét, mindennapjait sokkal jobban meghatározta az időjárás, éppen ezért figyelmesen követték az évszakok változásait, és feljegyezték, hogy az egyes jeles napok időjárásából mire lehet következtetni. Meglepő, de elterjedt az a hagyomány, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a rossz időnek örültek, nem pedig a jónak.

Ennek az volt az oka, hogy a néphit szerint, ha február 2-án süt a nap, akkor még nagyon hosszú lesz a tél. Ha viszont zord az idő, akkor már nem kell sokat várni a tavaszi újjászületésre.