Kokárda a szívünk felett

Akkor, március 15-én fiatalok és szívükben fiatalok mentek ki az utcára, hogy hangot adjanak elégedetlenségüknek és elvárásaiknak. Nem véletlen, hogy éppen ez a nemzedék hallgatta az esernyők alól a forradalmárok, és – ha igaz a városi legenda, a Nemzeti Múzeum előtt álló - Petőfi Sándor szavait.

Harminchárom év telt el azóta, hogy Európa nemzetei összefogva legyőzték a zsarnokságot. Elbukott Napóleon, a franciák császára, Párizs nem erőltethette rá az akaratát a kontinens nemzeteire. Akik akkor születtek, azok 1848-ban már felnőtt, komoly, alkotómunkára képes és hajlandó férfiak és nők voltak.

Csalódottságuknak az volt az oka, hogy Európa nem élt a nagyszerű lehetőséggel. Elpocsékolt harminc évet. Apáik és nagyapáik minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. Magyarország bécsi urai továbbra is úgy kormányozták a birodalmukat, mintha kontinensünk nem emelkedett volna ki a középkor félhomályából. Míg más országok fejlődtek, egyre erősebbé váltak, addig nálunk megtorpant vagy csak csigalassúsággal haladt a fejlődés. Így is értünk el nagyon szép eredményeket, de a gondolkodó hazafiak keserű szájízzel látták, hogy a magyar nemzet ennél sokkal többre lenne képes. Ha hagynák.

 

Porba hull a rablánc

De a Habsburgok nem hagyták, Bécsben megállt az idő. A forradalmárok nagyon is jogos dolgokat követeltek. Azt akarták, hogy hazánk bekerüljön az európai fejlődés élvonalába. Hogy ne nekünk kelljen felnézni másokra, hanem sikereink, eredményeink miatt mások bámuljanak minket jogos irigységgel.

Egész Európa a forradalom lázában égett. Nem lehetett tudni, hogy mit hoz a holnap, milyen következményekkel jár, hogy a népek ledobták a láncukat. A változások hazai hívei egyszerre figyeltek külföldre és a hazai nehézségekre. Gyors és határozott megoldásokat akartak az ország bajaira. Arra, hogy holtvágányra kerültünk, hogy kiszorultunk a fejlődés, az erősödés fő csapásvonalából. Ráadásul a császári kamarilla több mint százötven évvel a török kiűzése után még mindig úgy tett, mintha Erdély egy külföldi tartomány lett volna, nem pedig Magyarország szerves része. Idegen csapatokat állomásoztatott városainkban, és a Napóleont legyőző magyar huszároknak és honvédeknek távoli földeken, idegen nyelvű emberek között kellett egy tőlünk idegen rezsimet védelmezniük.

 

Fellobban a láng

Elviselhetetlenné vált a feszültség, és már csak egy szikrára volt szükség. Összefogtak mindazok, akik jobbá, önállóbbá, szabadabbá akarták tenni Magyarországot. Száz- vagy talán ezerféle különböző származású honfitársunk egyesítette az erejét. Azonnal az eszükbe vésték a Nemzeti dal minden szavát. Amikor pedig kipattant a szikra, a szakadó, hideg, márciusi eső sem tudta megállítani a forradalom fellobbanó lángját.

Kezdetét vette a magyar történelem egyik legdicsőségesebb, reményekkel – és sajnos elmulasztott lehetőségekkel – teli rövid időszaka. Európa nemzetei minket figyeltek, felnéztek ránk. Ha valahol másutt elbukott a szabadságharc, a túlélő veteránok – Bem apó és a fegyvertársai – hozzánk menekültek. Magyarnak lenni ekkor azt jelentette, hogy szabadok vagyunk.

 

Ragyogó kebellel

A kokárda azóta is ott ragyog a mellünkön. Voltak időszakok, amikor csak rejtve, a szívünkbe zárva lehetett hordani. A forradalom emléke szerencsére ma már világítótoronyként ragyoghat az új nemzedék előtt. Figyeljünk oda arra, hogy a megemlékezések, az ünneplés örömmel és őszinte lelkesedéssel töltse el a gyermekeinket. Ne kényszerítsük őket arra, hogy kihűlt szavakat magoljanak be. Fogjuk meg a kezüket, és városunk utcáin végigsétálva élőszóval meséljünk nekik 1848 márciusáról.
 

Amit ekkor hallanak tőlünk, azt megjegyzik. Megjegyzik és továbbmondják majd, amikor március 15-én ők sétálnak erre a gyermekeikkel. Az emlékezés lángja így sosem fog kialudni.