Ezer év hűség – a magyar–lengyel barátság napja

Nagyszüleink és szüleink nemzedéke örömmel számolt be a lengyelországi kirándulásokról, vakációkról. A Kárpátok túloldalán élő nép ezer esztendeje a magyar nemzet megbízható barátai közé tartozik. Rokonszenvüket, barátságukat mi is viszonoztuk a viharos évszázadok során. A Kárpátok hófödte bércei nem elválasztották egymástól a két országot, hanem egyfajta természetes hídként összekötöttek minket lengyel barátainkkal. 

Amikor ellenség támadt valamelyikünkre, a másik igyekezett segíteni. Ritkán fordult elő, hogy magyar és lengyel vitézek egymás mellett állva, ugyanazon a csatamezőn küzdöttek volna a közös ellenség ellen, ám igen hosszú a sora azoknak a háborúknak, forradalmaknak, amikor mi itt, a Kárpát-medencében, lengyel barátaink pedig fent északon a maguk földjén harcoltak a két nemzet javára.

Elszántan szembeszálltunk a hódító kedvű német császárokkal, a kegyetlen tatárokkal, a világ meghódítására készülő törökökkel, később pedig az új keleti hatalommal, az oroszokkal. Az elbukott forradalmak hősei menedékre számíthattak a Kárpátok túlsó oldalán.

Ugyanazon az úton haladva jutottak át a határon, mint évszázadok során a mesterlegények, a tudósok, a szerzetesek, az apácák, a papok, a kereskedők és a kalmárok. Az ezeresztendőnyi jó szomszédi viszony szinte páratlan az európai történelemben. Nem igazán akad két másik nép viharos múltú földrészünkön, amelyik ilyen hosszú időn át ilyen jól kijött volna akkori, Trianon előtti, szomszédjával. Ráadásul sokat tanultunk egymástól és közös erővel gazdagabbá tettük e két ősi nemzet kultúráját. A szláv népek közül nincs még egy, amelyikkel ennyire jó volna a magyarok viszonya. 

 

Hősök csarnoka

Történelmünk ezer szálon összefűződik, azóta, hogy az első hazai írástudó szerzetesek pergamenre rótták a keresztény hitre tért új államok legelső krónikáit. Uralkodóházaink és nemesi családjaink előszeretettel házasodtak, és nem volt ritka, hogy vezetőt adtunk a baráti nemzetnek. Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem Juditot, Szent István nővérét feleségül vette. Állítólag Veszprém városa Judit hercegnő fiáról, Bezprym hercegről kapta a nevét. András, Béla és Levente herceg Szent István halálát követően a Kárpátokról északra kaptak menedéket. Béla herceg bátorságáról a balti törzsek ellen harcolva tett tanúbizonyságot.

Szent László királyunknak is lengyel anyja volt. Ulászló lengyel királyt Károly Róbert segítette a német lovagok elleni háborúban. 1335-ben került sor a híres visegrádi királytalálkozóra. A pálos szerzetesrendet Magyarországon alapították, és csak azért vészelte át az évszázadok múlását, mert Lengyelországban megerősödött és széles körben elterjedt. Jól ismerjük azt a mondást is, hogy Nagy Lajos királyunk idején három tenger mosta a magyar birodalom határait. Bár ez így valószínűleg nem történelmi tény, ám az biztos, hogy uralkodónk a lengyel trónon is fontos érdemeket szerzett magának. Később a Jagellók vakmerő, de nem túl szerencsés királyokat adtak hazánknak. I. Ulászló és II. Lajos is a törökök ellen harcolva halt hősi halált.

1576-ban ismét egy magyar ült a lengyel trónra. Báthory István egységbe kovácsolta a korábban széthúzó lengyel nemességet. 1848-ban több ezer lengyel tiszt és katona küzdött forradalmi honvédseregeinkben. Bem József aranybetűkkel írta be a nevét a magyar történelemkönyvekbe. Ha valaki jól ismeri hazánk történelmét, akkor tudja, mennyire fontos számunkra ez az évezredes barátság. Tisztában voltak ezzel őseink is, és 19–20. század viharai még inkább elmélyítették a szoros kötödést. Arany János szavai szerint: „A magyar szívesen üdvözli a lengyelt, az ismeretség új, de a barátság régi”.

 

Megrendíthetetlen barátság

Tizenkét évvel ezelőtt, március 12-én fontos döntést hozott a magyar Országgyűlés, majd pedig négy nappal később, március 16-án Varsóban a lengyel szejm azt a döntést hozta, hogy március 23-a legyen nemzeteink barátságának napja.

Azóta minden évben megemlékezünk a magyarok és lengyelek példamutató odaadással megőrzött jó viszonyáról. De vajon mi lehet-e kölcsönös rokonszenv oka? Talán az, hogy bár gyökeresen eltérő kiindulópontról vette kezdetét közös utunk, ezer éven keresztül, mégis ugyanabba az irányba haladtunk. Egyszerre vettük fel a kereszténységet, és váltunk az Európa nyugati felén honos civilizáció részévé. Keményen meg kellett küzdenünk vívmányaink, kultúránk és nyelvünk megtartása érdekében.

Bár nyelvünk és származásunk miatt nem vagyunk valódi testvérek, de az évszázadok viharaival dacolva megbecsült fegyvertárssá, hűséges baráttá, a csatatereken százszor is bizonyító bajtársakká váltunk. Erről tettünk tanúbizonyságot 1939-ben is, amikor Hitlerrel dacolva nem voltunk hajlandók Lengyelországra támadni, sőt fejet hajtva ezeréves közös múltunk előtt, megnyitottuk a határt, megmentve ezzel lengyelek – férfiak, nők és gyerekek, katonák és civilek – százezreinek az életét.

A lengyel nemzet nem felejti bátor segítségnyújtásunkat. Kölcsönös rokonszenvünket számos alkalommal kinyilvánítottuk 1945 után is, amikor a két nagy múltú nemzetet bekebelezték Sztálin birodalmába.

1956-ban a lengyelek aggódva, szolidaritásukat kifejezve figyelték szabadságharcunkat, mi pedig a nyolcvanas években fordultunk Varsó felé, amikor II. János pápa bölcs útmutatásán felbátorodva a lengyelek szembeszálltak az elnyomó rendszerrel.

A rendszerváltás óta is számos alkalommal tettünk tanúbizonyságot a régi barátság mellett. 2015-ben a lengyel és a magyar nép barátsága megkapta a Magyar Örökség díjat, és így bekerült nemzetünk „láthatatlan szellemi múzeumába”. Számíthatunk a lengyelekre, és ők is számíthatnak ránk. Ha találkozunk, jókedvűen hallhatjuk a régi kis verset, amelyik semmit sem veszített időszerűségéből:

„Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát, 

Vitéz, s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre!”