Virágvasárnap – a nagyhét kezdete

Az evangéliumokban olvashatunk arról, hogy Jeruzsálem lakói milyen nagy örömmel fogadták a városukba visszatérő Jézust. Az emberek levették a felsőruháikat és arra az útra terítették, ahol Krisztus és a tanítványai közeledtek. Mások virágokat hintettek a földre, vagy ágakat vágtak le a fákról. Szerte a nagyvilágban sok helyen nem is virágvasárnapnak, hanem a győzelmet és a diadalmat jelképező pálma vasárnapjának hívják ezt az ünnepet. Az elnevezés valószínűleg János evangélista feljegyzéseire vezethető vissza, hiszen ő megemlíti, hogy a jeruzsálemiek pálmaágakat is felhasználtak az út lefedésére. A húsvét előtti hetedik nap a nagyhét kezdetét is jelenti.

 

A Messiás érkezése

A hagyományok szerint Jézus az Olajfák hegye felől közelítette meg Jeruzsálemet, ahol a helybeliek nagy lelkesedéssel fogadták. A Megváltó kerülte a fényűzést, nem valamilyen drága paripa hátán, hanem egy szamáron érkezett a városba, ahol nagy volt a feszültség, mert sokan azt gondolták, hogy a Messiás felszabadítja az itt élőket a rómaiak uralma alól. 

Jeruzsálemben valószínűleg már a IV. században is élt a pálma vasárnap hagyománya, a távolabbi keresztyén vidékekre pedig a Szentföldről hazatérő zarándokok vitték el.

Ezen a napon gyönyörűen feldíszítették a templomokat. Népszerűvé váltak a templomon kívüli összejövetelek, a körmenetek is. Az sem okozott gondot, hogy a legtöbb európai országban nem nőnek pálmák. Az ünnepség tavaszra esik, amikor már földrészünk legtöbb területén zöldellnek a fák. 

Éppen ezért pálmaágak helyett az egyes országokra jellemző növényekkel díszítették fel a szent helyeket vagy a körmenetek útvonalát. A hívők rügyező ágakat tartottak a kezükben, majd miután a papjuk megáldotta azokat, úgy mentek együtt be a templomba, ahogy egykor Jézus is bevonult Jeruzsálembe. Európában a VI. századtól kezdve terjedt el ez a szép szokás.

 

Hazai hagyományaink

A régi időkben a hívők az ünnep előtti szombaton kimentek a környező erdőkbe barkát szedni. Az ünnephez számos szép szokás és hagyomány kapcsolódik. Göcsejben például a fiúk fekete zsákot kötöttek a fejükre, amit szépen feldíszítettek, a lányok viszont fehér koszorút hoztak magukkal, és az iskolából kettes sorokba rendeződve, énekelve vonultak ki a faluból. Uzsonnára tojást vittek magukkal, amelyet kint, a határban ettek meg közösen. A hívők akkor is énekeltek, amikor a barkaágakkal elindultak vissza, a templom felé. Az épületet általában háromszor kerülték meg. A barkát országrészenként más néven ismerték. Elterjedt megnevezése volt még a cicaberke, a cicaméce, de a székelyek pimpónak, Torockó környékén pedig fűzfaciculának hívták.

E növényt már a kereszténységet megelőző időkben is tisztelték. Úgy vélték, egyaránt orvosságot jelent a test és a lélek bajaira is. Gyógyszert készítettek belőle, és a népi varázslatok során a rontást is barkával hárították el. Van, aki jósolni próbált a segítségével, míg mások biztosra vették, hogy a barkaág megvédi őket a jégeső vagy a villámcsapás ellen.

Az ágakat a pap megszentelte, majd pedig odatámasztották őket a templom falához. A körmenetre indulók másnap innen vették el az ágakat.

A palócok szerint virágvasárnapon ér véget a tél. Ilyenkor szalmabábot készítenek, amit kivisznek a falu közelébe és elégetik. Ha patak van a közelben, akkor annak a vizébe dobják a telet jelképező bábut. A Nyitra vidékén az ilyen szertartások után a legszebb ruhájukba öltözött leányok fűzfaágakat díszítettek fel és sorba járták a házakat. Megcsapkodták velük fiatalabb társaikat, és biztosra vették, hogy ettől azokra majd bőséges gyermekáldás vár.

Talán a régi termékenységi szertartások emléke élt abban a matyóföldi szokásban, hogy az eladó sorba kerülő lányokat virágvasárnap jelképesen megverték a barkaágakkal. Azt remélték, hogy így gyorsan férjhez fognak menni. Nyírvásáron a családfő alighanem az ág varázserejére gondolhatott, amikor párszor hátba verte vele a gyermekeit. Bizonyára arra számított, hogy ez oltalmat jelent majd számukra a következő esztendőben.

Hasonlóan a Szent György-napi szokásokhoz, a régi magyarok virágvasárnap is megpróbálták elhárítani a boszorkányok cselszövéseit. A megszentelt barkával a teheneket védték. Az ágat felakasztották a mestergerenda mellé, így a boszorkány nem tudta elvenni a tehenek tejét. Az állatokkal kapcsolatos az a szokás is, hogy Palócföldön az ostor nyelét is betették szentelésre az ágak közé. Így ugyanis sokkal jobban húzott a szekér elé befogott ló.

Bizonyára mindenki ismeri, és gyerekkorában maga is énekelte a Bújj-bújj zöld ág játék kedves dalocskáját. Ez az ének is a magyar virágvasárnapi hagyományokhoz kapcsolódik. Tavasszal nagyon sokan gondoltak a szerelemre, a házasságra. Az Alföldön a legények az ünnep előtti szombaton csak igen későn tértek nyugalomra. Amikor már az emberek többsége aludt, a házasodó sorban lévő fiúk lóval és ekével odamentek a lányos házak elé, ahol egy barázdát szántottak az udvarba, vagy a kertbe és ebbe virágmagokat hintettek.