Emlékezik a nemzet – a magyar hősök emlékünnepe

Nem könnyű megmondani, mitől lesz valaki hős. Szükség van egyéni bátorságra, elszántságra, de néha a körülmények alakulhatnak úgy, hogy valaki kénytelen lesz dühöngő anyatigrisként védeni a kölykeit. Az idén május 26-án tartjuk meg országszerte a magyar hősök emlékünnepét. 

Elég egyetlen pillantást vetni a katonai temetők sírkeresztjeire vagy a fontosabb középületeinket díszítő márványtáblákra, hogy lássuk, nemzeti hőseink között akadtak egyenruhások és civilek, férfiak és nők is. Azon nem kell csodálkoznunk, hogy a nemzet védelmezőinek többsége katonaként harcoló férfi volt. Amióta világ a világ, ők jelentik a honvédelem első vonalát. Pajzsukkal és kardjukkal, néha pedig a testükkel próbálták megállítani a csatatereken, Egervár vagy Nándorfehérvár kapujában, a Kárpátok hágóiban a szeretteiket, a családjukat fenyegető idegen hadakat.
 

A hősök között persze mindig is akadtak civilek és nők is. Emléküket nemcsak a történelemkönyvek, de népdalok és festmények is megőrzik. Életútjuk tele van tanulságos fordulatokkal, és izgalmas felfedezőutat jelenthet a 21. század második évtizedében élő utódaik számára megismerkedni velük és megérteni, hogy hogyan lesz valakiből hős.

 

Döntés a vérzivatarban

1914-ben lángba borult Európa. Az első világháború minden korábbinál nagyobb szenvedést zúdított az emberiségre. Azelőtt még sosem fordult elő, hogy ilyen sok nemzet ugrott volna acsarkodva egymás torkának.

Véget értek a nosztalgikus, bájos, boldog békeidők, szertefoszlott a mindentudó tudományba és a fejlődés csodáiba vetett naiv hit. Az egyszerű embereket hideg zuhanyként érte a felismerés, hogy az életben maradásukhoz ugyanúgy önfeláldozó hősökre van szükség, mint ezer vagy ötszáz éve. Mert ha a magyar nemzet elszánt gyermekei nem állnak fegyverrel a kézben az őrhelyükön, akkor lángba borulnak a városok, falvak, idegen katonák rabolják ki a házakat, és százezrek, sőt milliók válnak földönfutóvá saját hazájukban, a meggyalázott templomok, felgyújtott iskolák árnyékában. Szerencsére hősök egy évszázaddal ezelőtt, a nagy világégés idején is voltak a Kárpát-medencében.

1917-ben nemzetünk már jól ismerte a modern háború minden szörnyűségét. Csalódások, vereségek és zord elszántsággal kivívott nyertes csaták után már senki nem reménykedett könnyű győzelemben. A falusi házak, a nagyvárosi lakások ajtain kopogtató postás egyre gyakrabban hozott gyászjelentést. Családok élete rendült meg, amikor kiderült, hogy egy magyar apa vagy egy nagyfiú már soha többé nem érkezik haza a frontról. Ekkor született törvény arról, hogy meg fogunk emlékezni az elesett hősökről.

 

Fakeresztek hosszú sora

1917-ben a háború tüze még csak néhány alkalommal mart bele hazánk testébe, a határok mellett kialakított katonatemetőkben azonban ezrével sorakoztak az egyszerű fakeresztek. Báró Abele Ferenc vezérkari tiszt a Magyarország szabadságáért, megmaradásáért és függetlenségéért küzdő hazafiakra gondolt, amikor javasolta, legyen hivatalos ünnep a magyar hősök napjának is nevezett megemlékezés. Hazánk népe lelkesen fogadta a kezdeményezést.

Kassán és Ungváron, Kolozsváron és Szegeden, Kismartonban és Nagykanizsán hamarosan márványtáblákba vésték az elhunytak nevét. Bizonyára azt gondolták, hogy a következő száz esztendőben hősként fogják tisztelni a környéken született és a frontokon meghalt honfitársainkat. A történelem azonban másként rendelkezett. A világháború véget ért, és a magyar hősökről a Kárpát-medence jelentős részén nem volt szabad megemlékezni.

A Magyar Királyságban azonban hatékonyan működött a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, amely segítette az egyes településeket az emlékművek állításában. Gondoltak arra is, hogy ne csak a hazai hősökről emlékezzenek meg, de valamennyi elesett világháborús katonáról, függetlenül attól, hogy hol született és mi volt az anyanyelve.

A hősök emlékkövét kilencven évvel ezelőtt, 1929. május 26-án avatták fel Budapesten.

 

Törvény és szép hagyomány

Törvény mondta ki, hogy minden év május utolsó vasárnapján nemzetünk megemlékezik elhunyt hőseire. A sors azonban megint közbeszólt. Csupán 1945-ig tarthattak katonai tiszteletadással egybekötött koszorúzást, ünnepélyes megemlékezéseket a temetőkben, a Hősök terén, a szobroknál és az emlékműveknél. Negyvennégy éven keresztül ugyanis nem volt szabad leróni kegyeletünket azok előtt, akik az életüket adták a magyar szabadságért. Persze még ekkor is akadtak olyan honfitársaink, akik a hatalommal dacolva kivittek egy szál virágot, vagy gyertyát gyújtottak egykori bajtársaik, családjuk elesett tagjai emlékére.

A rendszerváltást követően már félelem nélkül lehetett megemlékezni a harcokban elhunyt honfitársainkról. 2001-ben pedig új törvény született, és ez már nem csupán azoknak adja meg az utókor hálás tiszteletét, akik a frontokon harcoltak, hanem azokról is megemlékezünk a Hősök terén, az Új köztemetőben vagy az emlékművek előtt, akik „a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért”.

Egy szép tavaszi délutánon, amikor kerületünk kellemes utcáin sétálunk, érdemes egy pillantást vetni a házak és a középületek falán látható emléktáblákra. A Hegyvidéken is számos olyan honfitársunk született, élt vagy halt hősi halált, akikről jogosan és büszkén emlékezhetünk meg május utolsó vasárnapján.