A nép pápája – március 12-én Nagy Szent Gergelyre emlékezünk

A VI. század második felében Európában már egyre kevesebben emlékeztek arra, hogy földrészünk egykor egy hatalmas, erős birodalom befolyása alatt állt. A távoli Bizáncban ugyan még császárok ültek a trónon, de az egykori ősi provinciák helyén különféle véreskezű germán fejedelmek uralkodtak. A népvándorlás hullámverései újra és újra megrengették a régi civilizált világok romjait.

Nehéz idők köszöntöttek az itáliaiakra, akik saját király híján Róma első emberétől, Szent Péter örökösétől vártak útmutatást. 590 őszén aztán egy olyan férfi állt a katolikusok élére, akinek nem csupán sikerült elhárítani az ellenséges hatalmak fenyegetését, de újjászervezte az egyházat, és megerősítette földrészünkön a kereszténységet. I. Gergely olyan sokat tett az egyszerű emberekért, hogy mind többen emlegették elismerően a nép pápájaként.

 

Egy viharos kor gyermeke

A római Anicia nemzetség még akkor is elszántan őrizte az összeomlott birodalom hagyományait, amikor Gergely 540 körül megszületett. A gazdag családnak sokszor meggyűlt a baja az Itáliára támadó ellenséggel. Harcoltak a bizánciak, a longobárdok és a gótok ellen is. Gyermekkorában két szörnyű ostromot is átélt, amelyek komoly hatást gyakoroltak világnézetére és a szellemiségére. A családja nem csupán gazdag, de erős hitű keresztény nemzetség volt.

Édesanyja a korszak kiemelkedő női alakjai közé tartozott, és nagyon sokan szentként tisztelték. Gergely apja, Gordianus és az anyja, Silvia ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú a lehető legjobb nevelésben és oktatásban részesüljön. Óriási lelkesedéssel vetette magát a tanulásba, és valósággal falta a könyveket. Ugyanolyan érdeklődéssel tanulmányozta a világi dolgokat, mint a Szentírás tanításait. A környezetében mind többen érezték úgy, hogy a sors nagy dolgokat tartogat számára. Azt azonban ekkor még senki nem tudhatta, hogy a dúsgazdag ifjú milyen úton indul tovább.

 

Alázat és önfeláldozás

Róma népét ekkoriban nagyon megviselték a háborúskodással járó nélkülözések, a sorscsapások és a nagyurak igazságtalanságai. Gergely úgy döntött, hogy politikusként próbál tenni valamit a szegények érdekében. A remekül képzett vagyonos fiatalember előtt megnyíltak az ajtók. Belevetette magát a politikai csatározásokba, megismerte a belpolitika és a külpolitika legfontosabb kérdéseit, majd bejelentette, hogy megpályázza a város legmagasabb hivatalát.

Erőfeszítéseit siker koronázta, és 573-ban immár prefektusként ő állt Róma élén. Talán arra számított, hogy élete legizgalmasabb és legsikeresebb időszaka következik. Ehelyett keserű csalódás várt rá. Kiderült ugyanis, hogy a politika világa tele van korrupcióval, a hivatalok nem úgy működnek, ahogy kellene, a hatalmasságok pedig csak az élvezeteket habzsolják, kapzsik és nem törődnek az emberekkel.

Ez a felfedezés mélyen megrázta Gergelyt. Úgy döntött, hogy hátat fordít az alávaló világnak, és Istennek szenteli az életét. Teljes vagyonát átadta az egyháznak, csodálatos belvárosi palotáját kolostorrá alakíttatta át, amelyet Szent András vezetése alá helyezett. A kortársak döbbenten bámulták, hihetetlennek tűnt számukra, hogy egy gazdag főúr nem keresi a kifogásokat, hanem Krisztus szellemiségében él.

Míg az ezt megelőző esztendő csak csalódásokat tartogatott, a kolostorban boldog évek vártak rá. Egész nap a Szentírással foglalkozott, és a szerzetesek egyszerű életét élte.

A külvilág azonban nem feledkezett meg róla. I. Benedek pápa magához rendelte, diakónussá szentelte fel, és diplomataként alkalmazta az éles eszű férfit. A lángokkal körülölelt Rómából átküldte Bizáncba, hogy a császártól kérjen segítséget, ám Gergely nem érezte jól magát a fényűző és romlott udvarban.

Hat év után térhetett végre haza Itáliába. Elkeserítette az a felismerés, hogy a császárra nem számíthat Nyugat-Európa népe. Ugyanakkor örömmel tért vissza a kolostor csendes, békés világába. Szigorú, de igazságos vezetőként irányította a többi szerzetest. Megírta élete egyik legfontosabb vallásos művét, a Magna Moraliát.

590-ben számos vész zúdult Itáliára. A sorscsapásokat csak tetézte, hogy a pestis a pápát is sírba vitte. Az egyházi vezetők zsinatot tartottak, és úgy döntöttek, hogy Gergelyt választják meg Szent Péter következő utódjául.

 

Az egyház vezetője

Az új egyházfő azonnal komoly szervezőmunkába kezdett. Jól képzett papokkal töltötte be az összes fontos hivatalt. Megváltoztatta a misék rendjét és a papok öltözékét is. Utasítást adott a korábban csak szájhagyomány útján terjedő egyházi énekek összegyűjtésére is. Gergely nem kereste a konfrontációt, hanem igyekezett jó kapcsolatot kiépíteni a különféle egyházakkal. Egyre inkább úgy tűnt, hogy legfőbb vetélytársa a konstantinápolyi pátriárka lesz.

Életéhez és személyéhez számtalan legenda fűződik. Szent Gergely egyik példaképe Traianus császár volt. Bántotta, hogy ez a kiváló uralkodó nem kerülhet be a mennyországba, mivel pogányként halt meg. Elérte, hogy Traianus egy órára visszatérjen az élők közé, meggyőzte a kereszténység helyességéről és megkeresztelte. A császár ismét meghalt, ám most már egyenesen bekerülhetett a mennyországba.

Amikor nem a szomszédos fejedelmek ellen kellett küzdenie, hatalmas szervezőmunkába kezdett. Szerzeteseket küldött a frankok földjére, akik templomokat és kolostorokat építettek. Európa új germán urai így ismerhették meg a letűnt római civilizáció vívmányait és a korszerű mezőgazdaság módszereit. Minden alkalmat megragadott arra, hogy a katolikus hitet terjessze. A Brit-szigetekre, Galliába és Hispániába is térítőket küldött. Utódai a középkor egyik leghíresebb teológusának is tartották. Évszázadokon keresztül hagyományosan március 12-én emlékeztek meg róla.