A szegény leány három ruhája

Egyszer aztán egy szép napon aranyhintó állt meg a szegény asszony háza előtt. Az aranyhintót tizenkét lóhátas kísérte. Jóképű, daliás legény szállt ki belőle, bement a házba. - Adjon isten jó napot, szegény asszony! - szólt a daliás legény. - Jöttem, hogy megkérjem a leánya kezét. A szegény asszony restellte megkérdezni, hogy kiféle, csak ennyit mondott: - Jaj, édes lelkem, nagyon válogatós leány az! Tőle kell megkérdezni, akar-e a feleséged lenni. Ezzel bement a másik szobába, kihívta Rezedát, Rezeda meghallgatta a legény szavait, és így felelt: - Nagy sora van annak, mert én csak ezüstruhában megyek az esküvőre. - Jól van, no, ha csak ez a kívánságod - mondta a legény, ezzel kiment a házból, felült az aranyhintóba, elhajtatott. A tizenkét lovas meg követte.

Másnap délidő van, megint megáll az aranyhintó a ház előtt a tizenkét lóhátassal egyetemben. Kiszállt belőle a daliás legény, bement a házba, itt szépen levette a kalapját, illedelmesen így szólt a szegény asszonyhoz: - Add elő a lányod, szegény asszony, mert elhoztam az ezüstruhát. Most már a feleségem lehet. Amikor Rezeda meglátta az ezüstruhát, fölcsillant a szeme, ám így szólt a daliához: - Nagy sora van annak, mert én csak aranyruhában megyek az esküvőre. A daliás legény vette a kalapját. - Jól van, no, ha csak ez a kívánságod - ezzel kiment a házból, felült az aranyhintóba, elhajtatott. A tizenkét lovas meg követte.

Másnap délidőben megint megállt az aranyhintó meg a tizenkét lovas a ház előtt. Kiszállt belőle a daliás legény, bement a házba, s így szólt a szegény asszonyhoz: - Add elő a leányod, szegény asszony, mert elhoztam az aranyruhát. Most már meglehet az esküvő. Mikor Rezeda meglátta az aranyruhát, még jobban fölcsillant a szeme. - Nagy sora van annak - mondta -, mert én csak gyémántruhában megyek az esküvőre. A daliás legény csak vette a kalapját, indult. - Jól van, no, ha csak ez a kívánságod - ezzel elment a tizenkét lovassal egyetemben. 

Másnap délidőben megállt az aranyhintó, itt volt a gyémántruha is. Rezeda most már így kiáltott föl örömében: - Minden kívánságomat teljesítetted, most már meglehet az esküvő! - Ezzel magára öltötte az ezüstruhát, arra rá az aranyruhát, amarra meg a gyémántruhát, s búcsút vett az anyjától, a szegény asszonytól. - Én most elmegyek az esküvőmre, de tudja meg, anyám: Ha a gyémántruhát küldöm haza, akkor boldog vagyok. Ha az aranyruhát küldöm, akkor gazdag vagyok, de ha az ezüstruhát látja itthon, akkor jöjjön, mert nagy veszedelem ért. Ezzel kiment a házból, beszállt az aranyhintóba. Az aranyhintó elindult, utána meg a tizenkét lovas.

Teltek-múltak az évek. Már három év, három hónap meg három nap is eltelt, mikor egyszer csak lódobogást hall a szegény asszony. Kinéz az ablakon, hát látja, hogy egy lovas vágtat a ház felé. Éppen ott állt meg a ház előtt. Leszállt a nyeregből egy öregember, bement a házba. - Ezt a ruhát küldi a leányod a gyémántpalotából - ezzel letette a gyémántruhát a szegény asszony elé. A szegény asszony nagyon örült, mikor látta, hogy a gyémántruhát küldte haza a leánya, és megkérdezte az öregembert: - Csak azt mondd meg nekem, hogy hol él a leányom, kivel boldog? 

Az öregember nem válaszolt a kérdésre egy szót se, csak sarkon fordult, kiment a házból, lóra pattant, elvágtatott.

Ismét eltelt három év meg három hónap meg három nap is. Semmi hír nem érkezett a leányról, mikor egyszer csak lódobogást hall a szegény asszony. Kinéz az ablakon, hát megjött az öregember, hozza a kezében az aranyruhát, leteszi. - Ezt a ruhát küldi a leányod az aranypalotából - mondta, s vette a kalapját, hogy már megy is. A szegény asszony nagyon örült, hogy a leánya gazdag, de mégis meg szerette volna tudni, hogy miként él. Megkérdezte: - Csak azt mondd meg nekem, hogy hol él a leányom, és ki teszi gazdaggá? Az öregember nem válaszolt a kérdésre egy szót se, csak sarkon fordult, kiment a házból, lóra pattant, elvágtatott.

Megint eltelt vagy három év meg három hónap meg három nap. Egy szem hír, annyi sem érkezett a leányról, mikor egyszer csak megint lódobogást hall a szegény asszony. Kinéz az ablakon, hát újra itt van az öregember, de már az ezüstruhát hozza. - Ezt a ruhát küldi a leányod az ezüstpalotából - mondta, s a szeméből a könnyek csak úgy patakzottak. Megijedt a szegény asszony, mert tudta, hogy a leánya nagy veszedelemben van. Megkérdezte az öregembert: - Csak azt mondd meg legalább, hol találom a leányom, hogy segíthetnék rajta?

Az öregember most is vette volna a kalapját, hogy elmegy, ha a Burkus kutya le nem lopja a kalapot az asztalról, s ki nem oldalog vele az udvarra. - Kalap nélkül már mégsem mehetek - mondta az öregember. - Mindent megmondok, ha nekem adod ezt a kutyát, merthogy ez táltos kutya. Megígérte a szegény asszony, hogy odaadja a Burkust, csak beszéljen már, hogy mi van a leánnyal. - Jól figyelj! - kezdte az öreg. - A leányod a zsiványkirálynak volt a felesége. Nagy boldogságban éltek a gyémántpalotában, de nekik ez mind kevés volt. Gazdagság kellett, töméntelen gazdagság, és ekkor a zsiványkirály elrabolta az aranykirály vagyonát, beköltözött az aranypalotába. De ekkor jött az ezüstkirály, szemet vetett a gyönyörűséges szép asszonyra, megvívott érte a zsiványkirállyal. Meg is ölte egyből, a leányodat meg elrabolta a nagy vagyonával együtt. Így került Rezeda az ezüstkirály palotájának tömlöcébe, ahol a patkányok meg férgek rágják. - Jaj, mit tegyünk, mit tegyünk?! - tördelte a kezét a szegény asszony. - Hogyan szabadítsuk meg szegény leányomat a pusztulástól? - Megmondom én - szólt az öregember -, de el ne árulj az ezüstkirálynak, mert különben a halál fiai vagyunk mindketten. Keresd elő a falu legszegényebb legényét, ha az akarja, megmentheti Rezedát.

Futott a szegény asszony a faluba, bekopogott a legszegényebb házba. - Édes fiam, János, tudom, mindig szeretted Rezedát. Most a tied lehet, ha akarod, de ki kell szabadítani az ezüstkirály palotájából. Megörült a legény, mert még a mai napig is Rezeda után epekedett. Mindjárt vette a tarisznyáját, indult a szegény asszonnyal. Az öregember ezalatt visszacsalta a kalapot a táltos kutyától, és mikor meglátta Jánost, így szólt hozzá: - Ide figyelj, János fiam! Te most elmész az ezüstkirály palotájába, ott a legsötétebb pincébe van bezárva Rezeda. Ha kiszabadítod, a tied lesz mindörökre. De jól vigyázz, mert az ezüstkirály palotáját az a tizenkét zsivány őrzi, aki valamikor a zsiványkirály testőre volt. Ha azokat legyőzöd, győztél, de ha ők győznek le téged, a halál fia vagy. Még csak annyit mondok: vidd magaddal ezt a kalapot, ezt a lovat meg ezt a táltos kutyát. Nagy szükséged lesz mindháromra. Úgy is lett.

János elindult a lovon hetedhét országon túlra, egy szép napon megérkezett az ezüstkirály palotája elé. Jól szemügyre vette, de sehogy se tudta elgondolni, hogy kerülhet be oda. Ahogy így áll, álldogál, hát látja, hogy valami csillog a földön. Nem volt az egyéb, mint egy ezüstkard. Ahogy lenyúlt a kardért, egyszerre csak egy hatalmas véreb rohant ki a palotából. Egyenesen Jánosnak tartott, de amikor a Burkus meglátta, hát elugatta magát. Erre a véreb megszólalt: - Ide figyelj, szegény legény! A kastélyt tizenkét zsivány őrzi. Oda csak a varázskalap segítségével tudsz bejutni, a kardot meg akkor használd, ha a zsiványok megtámadnak. Ezzel a kutya a Burkussal kezdett játszani. János megközelítette a palota bejáratát. Ott tényleg őrök álltak, beszélgettek.

Mikor meglátták Jánost, megkérdezték tőle: - Hát te mi járatban vagy errefelé? - Ezt a kalapot hoztam a királynak - mondta János szerényen. Az őrök nevetni kezdtek, tréfálkoztak Jánossal. - Minek a királynak a te kalapod? - Azért, mert ez varázskalap. Ezt csak fel kell tenni, és amit az ember kíván, minden megterem. - No jó, nem bánom - mondta az őr. - Én szólok a királynak, de ha becsapod, tudd meg, hogy a halál fia vagy! Ezzel az őr elment, hogy szóljon a királynak. Vagy egy félóra múlva jött is vissza. - A király látni akarja a kalapot - mondta. - Vélem jöhetsz a fogadóterembe. Hetvenhét termen keresztül eljutottak a fogadóteremig. Ott ült a király a trónon, így szólt Jánoshoz: - Mit hoztál nekem, édes fiam? - Egy életem, egy halálom felséged kezébe ajánlom, ezt a kalapot, ni. - Mire jó ez a kalap? - kérdezte a király. - Arra, felséges király uram, hogy egyszer az életben minden megterem alatta, amit az ember kíván, csak a fejére kell tenni. - No, akkor mutasd meg előbb te, merthogy én nem bízom benned.

János nem tudta, igaz-e, amit mondott, vagy nem. De gondolta, megpróbálja, a fejére tette a kalapot, mert hát varázskalap volna az. - Kívánhatok bármit? - Nem bánom, kívánhatsz, de ha becsaptál, tudd meg, a halál fia vagy! - Akkor azt kívánom, hogy teremjen itt, akit a legjobban szeretek a világon. Hát, uramisten, a következő pillanatban már Rezeda állt János mellett. Amikor meglátta a legényt, a nyakába borult, sírva könyörgött: - Ments meg innét, János! A tied leszek, ha megszabadítsz ebből a rettenetes pokolból. Amikor a király ezt meglátta, éktelen ordításba kezdett: - Hé, tizenkét csatlósom, fogjátok meg ezt a legényt meg ezt az asszonyt is! A következő pillanatban már rontott be a tizenkét őr, mind Jánosra támadt. János most elővette az ezüstkardot, amit a ház előtt talált, sorra aprítani kezdte az őröket. Legutoljára a király maradt. Egyet-kettőt azzal is vívott, de aztán egyből levágta a fejét.

Mikor már minden elcsendesedett, Rezedához fordult. - Kint vár a lovam, viszlek haza anyádhoz, aki nagyon vár, aggódik. Mikor kiléptek a kapun, ott találták a lovat, vágtattak hazafelé, a Burkus meg futott utánuk. Csak amikor hazaértek, vették észre, hogy elhagyták a csodakalapot. Azaz dehogyis hagyták, mert a Burkus azt is hozta. Volt nagy öröm, amikor a szegény asszony meglátta az egyetlen leányát! Az öregember meg vette a kalapját, menni készült. - Legalább itt maradhatna a lakodalomra - mondta János az öregnek. - Igaz, nincs is mivel megkínáljuk, mert olyan szegények vagyunk, mint a templom egere. - Már hogy lennének szegények! - mondta az öregember. - Hát itt van a csodakalap, ami alatt mindenki kívánhat egyet, aki még nem kívánt. A szegény asszonynak a fejére tette a kalapot, az meg így szólt: - Kívánom, legyen itt olyan teli asztal, amilyet még senki nem látott.

Hát, uramisten, a következő percben rogyásig megtelt az asztal mindenféle jóval, még szalonna is volt rajta. Rezeda meg fölvette a gyémántruhát, élete végéig boldog volt Jánossal, aki megmentette az ezüstkirály tömlöcéből. Három nap meg három éjjel vígadtak, tán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.