Helikopterszülők vagyunk?

Szeretne érdeklődő szülő lenni, de közben nem szeretné elnyomni a gyermekét? Bizony sokszor nem egyszerű megtalálni a határt a figyelmes terelgetés és a megfigyelő irányítás között.

Ki is az a helikopterszülő?

A helikopterszülők fogalmát és definícióját először dr. Haim Ginott fogalmazta meg „Szülők és kamaszok” című könyvében, amelyben olyan tinédzserek történeteit mutatta be, akik szerint a szüleik úgy köröznek felettük, mint a helikopterek. A helikopterszülő kifejezés annyira népszerű lett, hogy 2011-re az angol értelmező szótárakba is bekerült. Emellett a mai pszichológusok is egyre többet foglalkoznak ezzel a szülői magatartásmintával, amelyet fűnyíró- és bulldózerszülőnek is neveznek.

Helikopterszülőknek azokat a szülőket nevezik a pszichológusok, akik túlságosan fókuszálnak a gyermekükre. „Az ilyen szülők túl sok felelősséget vállalnak magukra, ami a gyermekeik tapasztalatait, és nem utolsó sorban kudarcait és sikereit illeti” – magyarázza egy szaklapban Carolyn Daitch diplomás pszichológus és a detroiti Szorongásos betegségek Kezelőcentrumának igazgatója. Ezt túlzott szülői magatartásnak is nevezhetnénk, hiszen a szülő túlzottan irányítani, óvni, ellenőrizni akar, vagy épp túlságosan tökéletesre szeretné formálni a gyermekét. 

Túláradó gondoskodás

Bár eredetileg a kamaszok és a főiskoláskorú gyermekek esetében alkalmazták ezt a fogalmat, a helikopterszülői magatartás a gyermekkor bármely szakaszát beárnyékolhatja.

Egy csecsemő szülőjeként például akkor eshetünk túlzásba, ha a gyermekünk minden idejét le akarjuk kötni, állandóan foglalkoztatni akarjuk, és nem hagyjuk picit magában lenni, a dolgokat egyedül is felfedezni. 

Az általános iskolás korú gyermekek helikopter szüleit onnan lehet felismerni, hogy beleszólnak gyermekeik hobbijaiba, abba, hogy kivel barátkozzanak, sőt még a tanárok munkájába is. Ilyenkor az is előfordulhat, hogy merő jóindulatból a szülők túl sok segítséget nyújtanak a gyermeknek az iskolai házi feladatban.

Az ilyen túláradó gondoskodás kamaszkorban, amikor a gyermek önmagát keresi, könnyen nyomasztó, sőt elnyomó is lehet, a főiskoláskorú gyermekeknél pedig egyenesen bénító és önbizalom romboló. Gondoljunk csak bele, mi sem szeretnénk, ha édesanyánk felhívná aggódva a főnökünket, hogy időben megjelentünk-e a munkahelyünkön.

Az aggódó szülő szindróma

A szülői aggodalom teljesen természetes érzelem. A helikopterszülői magatartást azonban egyfajta szorongásos félelem táplálja. Például a félelem attól, hogy gyermekünket túl sok kudarc éri, és nem fog ezek miatt boldogulni az életben. 

Holott a kudarc az egyik legjobb tanító. Aki nem hibázik, az azt jelenti, hogy nem is tett semmit. Elbukni és abból felállni, tovább menni és bízni magunkban egy tanulási folyamat. Ha túlságosan óvjuk a gyermekünket a kudarctól, akkor megakadályozzuk, hogy fejlődni tudjon, megismerje önmaga határait, felfedezze képességeit és akaraterejét. A mai teljesítménycentrikus világ nagy nyomást gyakorol a szülőkre, de igyekezzünk ennek ellenére elfogadni, hogy a csalódás az élet része, segítsünk akkor, ha megtörténik, álljunk gyermekünk mellett szeretettel.

Egy másik táplálója a helikopterkedésnek a szorongás, a félelem attól, hogy nem vagyunk elég jó szülők. Általában olyan szülők esnek ebbe a hibába, akik gyermekkorukban úgy érezték, hogy nem szerették, ignorálták vagy nem fogadták el őket. Ezt az érzést szeretnék kompenzálni a túlzott figyelmességgel, gyermekeik minden kívánságának teljesítésével, még azelőtt, hogy a gyermek tudná, mit szeretne. A szülő ilyenkor a gyermekén szeretné bepótolni mindazt, ami az ő gyermekkorából hiányzott. A probléma csak az, hogy a túlzott gondoskodás épp azt akadályozza meg, hogy a gyermek saját maga is kifejlessze azokat a képességeket, amelyek azokhoz a feladatokhoz szükségesek, amiket elvégzünk helyette. 
 

A Mary Washington Egyetem kutatásai szerint depresszióhoz, a tettrekészség elvesztéséhez vezethet a gyermeki lélekben az, ha a szülők gyermekeik minden lépését megszervezik, vagy épp szeretnék megkímélni őket bizonyos feladatoktól.

A kutatás szerint sok helikopterszülő gyermeke azt a következtetés is levonta, hogy az életben neki minden jár, és nem realisztikus képet alkotott a világról. Az önkép, az önbizalom is csorbul, hiszen ha nem hagynak kísérletezni, a saját utunkat járni, akkor nem tudjuk kideríteni, mi is érdekel minket igazán, kik is vagyunk, hogyan oldunk meg egy nehéz helyzetet. Az a gyermek, aki nem élheti meg a kudarc érzését, az igazi sikert sem fogja sosem átélni.

Hogyan állítsuk meg?

A tudatosság itt is kulcsfontosságú. Tegyük tisztába félelmeinket, figyeljük meg, mi aktiválja őket. Akár egy ideig naplót is vezethetünk, hogy rájöjjünk, mely események okoznak bennünk félelmet a családon belül, gyermekünk viselkedésében, vagy a környezetünkben. Hiszen az is lehet, hogy egy ismerősünk, vagy más szülők, környezetünk elvárásai lovallnak bele minket a propellerezésbe.

Figyeljünk! Tanuljunk meg hallgatni, és odafigyelni. Tervezés, reagálás, elvárás és válasz nélkül figyeljünk oda gyermekünkre, amikor egy problémáról beszél. Ha mondanánk valamit, rögtön állítsuk le az épp megfogalmazódó gondolatot. Figyeljük meg, mit mondtunk volna. Inkább kérdezzünk a gyors válaszok helyett. Ha például a gyermekünk hosszú ujjú pólót vesz fel nyáron kosarazáshoz, ne állítsuk meg indulás előtt, és öltöztessük át. Tapasztalja meg, milyen időben kell a hosszú ujjú.

Szülőnek lenni nehéz feladat, hiszen szem előtt kell tartani a gyermeket és annak igényeit, illetve a leendő felnőttet, akit nevelni szeretnénk. A felnőtté válásig vezető út olykor keserves és küzdelmes, mind nekünk, mind gyermekeinknek. Hagyjuk a gyermeket magától megtenni azt, amire korából adandóan képes. Egy három éves gyermek ágyát beágyazni nem helikopterezés, de egy tizenhárom évest mindenben kiszolgálni már igen.