Hogyan kezeljük a kamaszkori akaratosságot?

A kamaszkor mind a serdülő, mind a szülő számára nehéz helyzeteket szül. Sokan arra vágynának, hogy ezt az időszakot konfliktusok nélkül vészeljék át.

Dr. Küri Johanna, a Budai Egészségközpont pszichológusa interjúnkban elárulta, hogy miért fontosak a felnőtté váláshoz ezek a családon belüli “csaták".

Hegylakó Magazin (HM): A kamaszkori akaratosság mennyiben különbözik a kisgyermekkori dackorszaktól?

Dr. Küri Johanna (KJ): A dackorszak nagyjából kétéves kor környékén szokott felbukkanni, de kisebb-nagyobb hullámokban a későbbi életszakaszokban is visszatér. Igazán intenzíven azonban kamaszkorban jelentkezik még. Természetünkhöz tartozik a bennünk lévő ellenakarat, amelynek a lényege az, hogy ha valamire kényszeríteni akarnak bennünket, rögtön ellenkezünk. Az ellenakarat azonban még nem jelent akaratot. Az akarat lényege az, hogy én belső indíttatásból, más akaratától függetlenül szeretnék valamit csinálni. Amikor a kamasz lázadni kezd, akkor az ellenakarat működik benne. A szülő szándékának függvényében mondja azt, hogy nem. Egy jól működő, biztonságos kapcsolatban a szülő ritkán akar valamit rákényszeríteni a gyerekre. Természetesen szükség van határokra, keretekre, mivel ezek nélkül a gyerek bizonytalanná válik. Ha nincs mihez tartania magát, mindent szabad, akkor lebénul, mivel érzi, hogy senki sincs mellette. A határ tehát biztonságot ad, még akkor is, ha a kamasz tiltakozik ellene.

H.M.: Mi idézi elő, hogy a kamasz ezeknek a szülői kéréseknek, határoknak ellent mondjon?

K.J.: A kamaszkor beköszöntével felül a gyerek a hormonok hullámvasútjára. Küzd a saját belső és külső változásaival, a testével, nem érti, hogy hová tűnt a gyermekkor kiegyensúlyozottsága. Leginkább arra vágyna, hogy valaki megértse őt. Ha a szülő ilyenkor nem veszi figyelembe a kamasz gyereke érzéseit, és még több határt szab, a gyerek annál keményebben fog ellenállni neki. A kamaszt ebben az ellenkezésben az is segíti, hogy már a családon kívül is kialakulhatott érzelmi bázisa. A barátok elég erőt adhatnak ahhoz, hogy erőteljesebben álljon ellen a szülők világának.

H.M.: A nehézségek ellenére hogyan tud jó kapcsolatot kialakítani a szülő a kamasz gyerekével?

K.J.: Sok szülő szorongani kezd, amikor látja, hogy nem úgy történik minden, ahogy ő szeretné. Amitől pedig félünk, azt megpróbáljuk még inkább kontrollálni. Ez egy ördögi kör, mert ilyenkor csak még szélsőségesebbé válhat gyerekünk lázadása. A határok meghúzásakor a szülőknek nagyon megértőnek kell lennie. Biztosítaniuk kell gyermeküket arról, hogy megértik az ő érzéseit. El kell magyarázniuk, hogy szombat este miért kell, mondjuk adott időre visszatérnie, vagy miért nem engedjük el. Sokan nem merik felvállalni, hogy nemet mondjanak, mert félnek attól, hogy a gyerek olyan érzelmeket produkál, amelyeket szeretnének elkerülni.

H.M.: Hogyan lehet egyszerre együttérzőnek, de mégis határozottnak lenni, és adott esetben nemet mondani?

K.J.: A jó kapcsolat titka az, hogy a szülő maga is autonóm személyiség. Amikor a szülő érzelmileg bevonódik, sokszor nem a kérdésre vagy válaszra, hanem inkább a közölt tartalom "hogyanjára" reagál. "Hogy beszélsz te velem?!" mentén elsikkad, hogy mit is szeretne a gyerek közölni. Amikor azonban helyén tudja kezelni saját érzelmi reakciót, akkor tud figyelni a gyermek problémáira, és ki tudja fejezni a saját érzéseit is. A cél egy olyan kapcsolat megőrzése, amelyben a gyerek tudja, hogy ha szüksége van a szülőre, akkor nyugodtan fordulhat hozzá. Ehhez az kell, hogy a szülő tudja, ő a felelős a kettőjük között lévő kapcsolat alakulásáért. Ha a szülő és gyerek között megromlik a viszony egy vita kapcsán, akkor a szülő ne pusztán elvárja, hogy a gyerek kérjen bocsánatot tőle, hanem tegye meg ő maga is a lehető legtöbbet azért, hogy ne keletkezhessen túl nagy távolság kettőjük között.

H.M.: Mi történik akkor, ha valamiért kimarad ez a lázadó korszak?

K.J.: Az ilyen „jó kislányság” vagy „jó kisfiúság” akár a személyiség kialakulásának rovására mehet. Aki sosem vívja meg a maga csatáit, az nem képes önálló személyiséggé válni. Az ilyen kamasz nem engedi meg magának azt a lehetőséget, hogy másként gondolkodjon, mert attól fél, hogy így elveszti a szülőt. Akinek nincs döntési szabadsága, az nem tud önálló lenni. Lehet, hogy nagyon jó gyerek, a szülővel alig van konfliktusa, de belülről ez a serdülő rendkívül bizonytalan, felnőttként pedig előfordulhat, hogy depresszióval vagy egyéb szorongásos zavarokkal fog küzdeni. Épp ezért a szülőnek valahol örülnie kell annak, ha gyermeke olykor fellázad ellene, hiszen ez is azt bizonyítja, hogy elindult a felnőtté válás útján.