Sándor Csikar – az istenhegyi jobbszélső

A múlt század ötvenes éveiben a futballrajongók izgatottan várták, ha egy-egy nemzeti válogatottnak a magyarok ellen kellett játszania. A hazai labdarúgás legendás korszakában nem csak a válogatottban, az Aranycsapatban léptek pályára lenyűgözően tehetséges játékosok, a hazai pályákon is szép számmal akadtak olyanok, akik páratlan tehetségükkel nyűgözték le a közönséget. Közéjük tartozott kerületünk díszpolgára, a gyors felfutásai és az éles szögből elért góljai miatt világhírűvé vált Sándor Károly is. 

 

Szegénységből a világhír felé

Sándor Károly 1928-ban született, Szegeden. A Móravárosban akkor nagyon szegény emberek éltek, és igen nehéz volt a leendő válogatott labdarúgó gyerekkora is. Az apja segédmunkásként, édesanyja pedig takarítónőként próbálta meg eltartani a családot. A kezdeti nehéz évek során cseppet sem számított ritkaságnak, ha a gyereknek vacsora nélkül, éhesen kellett lefeküdniük aludni.

Ez azonban nem keserítette el, és a nélkülözések miatt rendkívül keménnyé, elszánttá vált. Már egész kiskorában a labdarúgás jelentette számára a legnagyobb örömet. A pályafutása azonban tizenkét éves korában rendkívül nagy veszélybe került, ekkor ugyanis majdnem levágták az egyik lábát. Szegedet elöntötte az árvíz, a kis Karcsi pedig beleugrott a folyóba. A súlyosan megsérült fiút az egyik tanítója mentette ki a vízből.

A labdarúgó legenda sportpályafutása 1945-ben a Móravárosi Kinizsiben vette kezdetét.  

 

Kék-fehér mezben

Az ifjú Sándor Károly életében 1947-ben jött egy döntő fordulat. Ekkor igazolták ugyanis le az egyik leghíresebb budapesti egyesülethez, az MTK-hoz. 1964-ig hetvenöt alkalommal játszott a magyar válogatottban, és huszonhét góllal örvendeztette meg a focirajongókat. Pedig az ötvenes évek elején gyakran előfordult, hogy csupán tartalékként vitték magukkal.

Ebben fontos szerepet játszott, hogy Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya Sándor Csikar helyett Budai Lászlót részesítette előnyben. Emiatt az MTK (illetve akkor nevein Textiles, Bástya, Vörös Lobogó) jobbszélsője nem játszhatott 1953-ban az angolok ellen az évszázad mérkőzésén, valamint nem volt ott az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet nyert válogatott keretben.

Nem csupán a válogatottban voltak komoly vetélytársai. A magyar futball egyik nagy legendája, hogy majdnem másfél évtizeden keresztül milyen különös küzdelem zajlott Sándor Csikar és Dalnoki Jenő között a pályán. A Fradi balhátvédje, Dalnoki Jenő mindent megtett azért, hogy semlegesítse a nagy vetélytárs, az MTK villámgyors jobbszélsőjét. Bár a válogatottban kilenc alkalommal szerepeltek csapattársként, az egyesületek közötti mérkőzéseken – a nézők nagy örömére – újra és újra kőkeményen összecsaptak.

Ráadásul nem csupán elszántan küzdöttek, folyamatosan cukkolták és idegesítették a másikat. Ennek ellenére mélységesen tisztelték egymást, becsülték az ellenfelük tudását, és évtizedeken át jó barátok maradtak. Hasonló nagy zsiványnak számítottak, akik mindent megtettek azért, hogy túljárjanak vetélytársuk eszén. Összecsapásaikat a lelátók népe többször is hangos tapssal jutalmazta.

 

Károlyból Csikar lesz

 

A magyar labdarúgás legendáriuma kétféleképpen is magyarázza, hogyan kapta a becenevét Sándor Károly. Ő maga azt mesélte a barátainak, hogy már viszonylag fiatalon Csikarnak becézték a társai, mert elképesztő gyorsaságára támaszkodva nem létezett olyan labda, amit ne próbált volna meg kicsikarni, vagyis megszerezni magának.

Létezik azonban egy másik magyarázat is. E szerint a csapatársai a nevét kiabálva jelezték, hogy passzolja oda nekik a labdát. Azt harsogták, hogy „Karcsi-Karcsi”. A közönség meghallotta a kiáltásukat, és szurkolók ezrei harsogták, de már kissé eltorzított formában azt, hogy „Csikar-Csikar”.

 

Tehetség és tudásvágy

A szegény szegedi fiúnak nem csak a neve változott meg a nagyvárosban, Budapesten minden korábbinál nagyobb jólétben élhetett. A siker azonban nem szállt a fejébe. Jól emlékezett arra, milyen mélyről indult, és szerénységét tehetős sportolóként is megőrizte.

Idősebb korában szívesen beszélgetett neves újságírókkal. A hazai sajtó nagyágyúi megdöbbenve tapasztalták, hogy Sándor Csikar mennyire intelligens és bölcs ember.

A műveltség szeretetét a szegénynegyedből hozta magával. Otthon nem volt villany, ezért sötétedés után petróleumlámpával világított, miközben falta a könyveket. Nyitott személyiségéhez nagyon is illett az olvasás szeretete.

Sándor Csikar sokoldalú személyiség volt, és ez alkalmassá átette arra, hogy a magyar válogatott csapatkapitánya legyen. Sikeres pályafutása során 379 alkalommal játszott bajnoki mérkőzésen. Az MTK-ban egyedül Hidegkuti Nándor rúgott nála több gólt. Életművét és munkásságát számtalan díjjal ismerték el. Sportpályafutásának utolsó mérkőzése 1964-ben a portugál Sporting CP elleni megismételt KEK-döntő volt.

1985-ben költözött kerületünkbe, és az élete utolsó harminc évét az Istenhegyen töltötte. Szerette a budai hegyeket, a környék csendes utcáit, ahol még nyugdíjasként is nagyokat sétált. Kerületünk díszpolgára teljesítményével mindörökre beírta magát a magyar labdarúgás aranykönyvébe.

Szobra Agárdon áll, a Sándor Károly Labdarúgó Akadémia előtt. Emlékét a Farkasréti temetőben is tábla őrzi.