A síelés kezdetei a Hegyvidéken

Több mint 130 évvel ezelőtt 1892. december 4-én a budai polgárok furcsa látványt fedeztek fel a Vérmező mellett. Két férfiú hosszú furcsa deszkákkal a vállukon sétált, és ez igen nagy érdeklődést keltett a budai közönség körében. Nem sokkal később a lábaikra rakták a léceket, és csoszogva, furcsa mozdulatokat tettek a hóban. A két férfiú, akik a budaiak figyelmét ezekkel a különös eszközökkel felkeltették, Demény Károly akkori postatisztviselő és Bély Mihály, a BBTE művezetője volt, mindketten hazánk kiváló sportférfiai voltak.
 

Kettejük nevéhez köthető a magyarországi síélet elindítása. A sportra egy kisebb német folyóiratban leltek rá, és annyira megtetszett nekik, hogy azonnal ki akarták próbálni. Azonban hiába igyekeztek sílécet venni, kiderült, hogy Magyarországon sehol se kapható ez a furcsa téli sporteszköz. Végül az az ötletük támadt, hogy Demény Károly, mint postahivatalnok, írhatna a norvég kollégáknak Krisztiániába – mai nevén Oslo, a norvég főváros –, hogy síléceket tudjanak vásárolni. Így sikerült végül 6 pár sílécet venni Norvégiából.

A sport annyira ismeretlen volt, hogy először a Vérmezőn akarták bemutatni, de mivel az nem volt túl lejtős, nem sikerült a bemutató, és végül felmentek a Kissvábhegy egyik lejtőjére, közvetlenül a fogaskerekű vasút Diós-ároknál lévő kanyarulata felé, az akkori Molenda vendéglő közelébe, és innen siklottak le. 

Álljon itt a korabeli beszámoló, ami részletesen elmeséli ezt a történelmi pillanatot, amellyel kezdetét vette a síelés a budai hegyekben. 

 

Az első síelés – Bély Mihály korabeli beszámolója

„1892. december 4-én délután Demény Károly meg én, vállunkra vettük síeinket és egy hosszú turistabotot és vízivárosi lakásunkból a Vérmezőre mentünk. Amerre léceinkkel haladtunk, gyermekek és felnőttek megálltak s bámész, kíváncsi szemmel néztek bennünket. Nem tudták megérteni, hogy úriemberek hová viszik azokat a léceket? Néhány fiú nyomon követett, azok valami új dolgot sejtettek. Egyik hölgyismerősünk velünk tartott — de sí nélkül — ő csak kíváncsi volt látni az első síelést. Kevés elméleti ismerettel — akkor t. i. a síelésnek sem rendszere, sem módszere nem volt — de annál több sportbuzgalommal és tornászügyességgel megkezdtük az új sportot.

A Vérmezőre érkezve, fölcsatoltuk síeinket s aztán széllel, meg szél ellen próbálgattuk a járást, illetőleg a csúszkálást. A puha, mély hóban a járás nem nyújtott sportélvezetet. A nézők is megunták az állapotot, otthagytak bennünket. Mi pedig a Városmajoron át, a Kis-Svábhegyre mentünk, tudva, hogy a fogaskerekű vasút mentén síelésre alkalmas dombos terepet találunk. Úgy is volt. A mély havon, hol zeg-zugos irányban haladva, hol terpeszjárással csakhamar a hegytetőn voltunk. Ebbe a sportteljesítménybe beleizzadtunk. Oda se neki. Az előttünk elterülő kedves téli tájkép mindenért kárpótolt s örültünk, hogy ide följöttünk. Ámde hogyan le?

Fel kell említenem, hogy a síelés csínját-bínját nem ismertük, csak a fönt említett cikkből tudtuk meg, hogyan kell a hegyen fölfelé járni és a lejtőn lesiklani. Ezeken kívül segített rajtunk a tornász körültekintő meggondoltsága és bátorsága. A hegytetőn körülnézve, előbb a lesiklásra alkalmas útirányt válogattuk. A terep kedvező, nyílt volt. Bokor, kiálló kő, alig volt rajta. A lejtő sem enyhe, sem meredek. A hegy lábán pedig jó kifutó mutatkozott. A hó, kellemes porhó. Ilyen körültekintés után bátran indulhattunk az első lesiklásra.

Demény Károly elsőnek indult. A turistabotot két kézzel vegyes fogással, baloldalt a hóba könnyedén tartva, csoszogó lépésekkel óvatosan ment előre s egyszerre siklásnak eredt. A siklás pillanatában nem várt sebességgel száguldott a völgy felé, hópor felhőt hagyva maga után, amelyben alakja nem volt látható s néhány másodperc múlva a hegy lábánál volt, ahol alakja ismét előtűnt, mert megállt.

Miska! Gyere le! Nagyszerű! — mondja ő. Azonban őt lesiklani látni, felülről nézve, szinte rémes látvány volt. Most rajtam a sor. Szerencse le! — gondoltam magamban. Elindultam. Egykettőre lent voltam a hegy lábánál, szinte délcegen a léceken állva. No hát ez a sebesség kimondhatatlan érzést váltott ki belőlünk. Hát bizony ez a lejtő meredek volt. S mi a lejtő esése irányában jöttünk le, nem is sejtvén, hogy ezeken a hosszú léceken olyan borzalmas sebességgel lehet siklani. A lesiklás közben a legnagyobb gondot okozta az állóhelyzetben való maradás, az egyensúlyozás.

Rögtön rájutottunk arra, hogy itt az egyensúlyozásnak nagy szerepe van. Gyerünk föl még egyszer, volt mindkettőnk kívánsága. Bár sötétedett, mégis fölmentünk a hegytetőre, s most ugyanazon a nyomon, amelyen először siklottunk le, de már több bizalommal s némi tapasztalattal indultunk lefelé. A második lesiklás is fényesen sikerült. Este a tornaegyletben elbeszéltük élményeinket s beszámolónkat azzal fejeztük be, hogy másnap délután ismét a Kis-Svábhegyre megyünk.”

Az első sícsapat

Az 1892-es kissvábhegyi síelés után a Normafán és a Svábhegyen megindult a síélet. Az első rendszeres síelők a BBTE lábszáncsapata közül kerültek ki, akik már 1894-ben megalakították a budai hegyek első sícsapatát. Szerencsére már az első évben készült róluk fotó, így láthatjuk a hegyvidéki síélet beindítóit. Bár régen az enyhe tél nem volt olyan gyakori, mint manapság, az első néhány évben nemigen tudtak síelni a sport kedvelői, mivel meleg volt a tél szinte minden évben, egészen 1899-ig.

Az igazi téli sportélet tehát inkább az 1900-as évekkel kezdődött, és nem is kellett sokáig várni Budapest első síversenyére, amit a Normafán rendeztek meg, 1909 februárjában. A verseny azért is volt kiemelkedő, mivel országosan itt rendeztek először lesikló-, műfutó- és ugróversenyeket. 

Az első síbajnokságra sem kellett sokat várni, amit 1919-ben rendeztek meg, szintén itt, a Normafán. Mivel az első világháborút követő trianoni döntés értelmében az ország magas hegyei és tradicionális síelőhelyei mind határon túlra kerültek, a Normafa a magyarországi télisportok második bölcsője lett. A hely történelme és jelentősége a hazai sísportban ekkor lett elvitathatatlan.

Bár az évek során sokat változott a hőmérséklet, és nincs már olyan hó, mint régen, a Normafa ma is az egyetlen hely, ahol időnként lehet síelni Budapesten. Remélhetőleg a síelés lehetősége, szeretete és élménye mindig megmarad a fővárosban.