Egy legyőzhetetlen magyar falu – séta a Perbete utcában

Ha valaki sétára indul Kútvölgyben, annak a tekintete valószínűleg megakad az egyik kis utca névtábláján. Kerületünkben jó néhány közterület elnevezése őrzi a jelenlegi határainkon kívülre került magyar területek emlékét. A Perbete utca is ezek közé tartozik. A régi dicsőséget felidéző legtöbb utca- vagy térnév – Királyhágó utca, Krasznahorka utca, Tordai utca, Hunyad lejtő – általában valamilyen jól ismert, a történelmi feljegyzésekben és a krónikákban gyakran szereplő tájegységhez kapcsolódik.

Akadnak azonban olyan magyarlakta területek is, amelyek nem azzal hívták fel magukra figyelmet, hogy ott hatalmas csatákra került volna sor, vagy várak, székesegyházak épültek, hanem azzal, hogy az ott élők évszázadokon át példát mutattak, ápolták a hagyományainkat és ragaszkodtak gyönyörű örökségükhöz. Ilyen a napjainkban a Nyitrai kerülethez tartozó Perbete is.

 

Ősi, történelmi táj

Az elmúlt kétszáz évben többször készült felmérés a Komáromtól huszonnégy kilométerre fekvő faluban élőkről. 1880-ban nagyjából háromezren laktak itt, közülük kétezer-kilencszázan magyarok voltak. 2021-re csökkent a lakosság, ám a 2700 főből még mindig magyarnak vallotta magát a túlnyomó többség. Perbete ugyanis vigyáz a történelmi gyökereire.

A Dunától nem messze található dombos vidék már a legősibb időkben felhívta magára a különféle vándorló népcsoportok figyelmét. A régészek erőfeszítéseinek hála, pontosan tudjuk, hogy Perbetén már az újkőkorszakban megtelepedett az ember. A történelem hajnalán a közeli Pannónia római kalmárai is szívesen kereskedtek az itt élőkkel. A kedvező adottságú helyen a középkor törzsei ugyancsak otthonra találtak. A honfoglalás korában őseink is letelepedtek itt, és azóta töretlen a magyarok jelenléte e tájon. A múló évszázadok azonban egyáltalán nem kímélték Perbetét, éppen ellenkezőleg, a falura elképesztően sok sorscsapás zúdult.

 

Fekete krónika

Az itt élők számára a legfőbb gondot az jelentette, hogy bár közel voltak a Dunához, és erre haladt a Komárom, valamint az Érsekújvár felé tartó út is, a település földesurai nem voltak elég gazdagok vagy befolyásosak ahhoz, hogy megoltalmazzák a jobbágyaikat az utakat használó fosztogató ellenséggel szemben. Perbete neve egy szomorú esemény kapcsán került be először a magyar krónikákba. Az Árpád-ház kihalását követően az északi magyar területek ura, Csák Máté szinte minden szomszédjával harcba keveredett. A környék ura ekkoriban az esztergomi érsekség volt. 1312-ben a szerzetesek kénytelenek voltak feljegyezni a falu pusztulását.

Ma már lakatlan pusztaság az a hely, ahol a Hunyadiak korában egy kisebb erődítmény, Mihályvár oltalmazta a falut. A perbeteiek dacoltak az ellenséggel, ám a mohácsi katasztrófát követően nem tudtak ellenállni a török hadaknak. Az itt élők makacsságát jól mutatja, hogy 1570-ben már újra negyven ház állt a községben. A történelem azonban továbbra sem kímélte a dombvidék népét. A XVI. század végére ismét pusztává vált a falu, és jó harminc éven át az is maradt.

Az 1600-as évek sem hoztak túl sok vigaszt. Már nemcsak a török ellen kellett harcolni – akik ugyanúgy megadóztatták a falut, mint az érsekség –, hanem felütötte fejét a felekezetek közötti ellenségeskedés is. Amikor végre sikerült kiűzni a törököt Magyarországról, olyan könyörtelen harcok dúltak a környéken, hogy Perbetén kő kövön nem maradt. Csupán nagyjából egy nemzedékkel később, immár kissé új helyen, a régi falutól fél óra járásnyira építették újjá.

 

Fejlődés és sorscsapások

Néhány évvel a kuruc háborúk vége után már többtucatnyi család élt a faluban. A régi megosztottság újjáéledt, és a katolikusok, a reformátusok, valamint az evangélikusok ferde szemmel nézték egymást. Az ellenreformáció sem kímélte a falut.

A természet 1763. június 28-án sújtott le a Dunától északra fekvő magyar tájakra. Most nem ellenséges hadak, hanem a földrengés döntötte romba a falut. A környék népe azonban azonnal hozzálátott az újjáépítéshez, és Perbete ismét újjászületett. Három évvel később már újra állt a katolikus templom is.

Az 1848-as forradalom idején sok perbetei szolgált a magyar szabadságharcban. 1851-ben a falubeliek már Budapestre és Pozsonyba is vasúton utazhattak. A boldog békeidőkben hatalmasat fejlődött a falu. Létrejött az iparoskör, a gazdaszövetkezet, és hamarosan gyógyszertár, könyvtár, sőt telefonállomás is működött itt. 1914 után több mint száz perbetei halt hősi halált a világháború frontjain. A vereséget követően a környék Csehszlovák megszállás alá került, és szlovákokat telepítettek a faluba.
 

A második világháborúban 217 perbetei halt meg. Sok zsidóval a koncentrációs táborokban végeztek. A háborút követően a magyarok jelentős részét kitelepítették, kényszermunkára hurcolták, helyettük ismét szlovákokat hoztak. 

A falu híres szülöttjei között ott találjuk Pándy Lajos színművészt, Andrásfi Gyula főispánt, Horváth Endre grafikusművészt. Ellátogatva ide érdemes megnézni a földrengés után, 1766-ban újjáépített Szentháromság-templomot, a református templomot és a régi malmot. 2001 óta millenniumi emlékmű őrzi a második világháború áldozatainak emlékét is. A sok háborús emlékmű és a jelképes sírhely jól mutatja, hogy milyen nehéz volt a falu sorsa, a perbeteiek ugyanakkor mindenki számára példával szolgálnak arra, hogy milyen az elszánt, megrendíthetetlen hazafiság.