Aki elvitte Petőfit a székelyekhez – Józsa Béla, a megtörhetetlen erdélyi művész

A két világháború közötti időszakban Józsa Béla az erdélyi magyar kulturális élet egyik markáns alakja volt. Belátta, hogy hamisnak bizonyultak Wilson amerikai elnök ígéretei és elképzelései. Erdély új uraiban fel sem merült, hogy megadják az önálló és legszabadabb fejlődés lehetőségét az ott élő őshonos nemzetiségeknek. A következő évek során közel kétszázezer magyar hagyta el a szülőföldjét, és honfitársainkat a politikai, a kulturális és a gazdasági életben is diszkrimináció sújtotta.

Mindez ellenálláshoz vezetett. A magyar ellenállás hősei a társadalom legkülönfélébb rétegeiből érkeztek. Akadtak közöttük katolikus és evangélikus papok, egykori arisztokraták, értelmiségek, egyszerű származású, elszánt hazafiak is. A legtöbbjük emléke még ma is él.

A román állam ellen azonban olyan erdélyiek is küzdöttek, akiknek a megítélése annak idején is ugyanolyan vitatott volt, mint napjainkban. Közéjük tartozik Józsa Béla közíró, szobrászművész, költő. A bátorságához, a helytállásához, a kitartásához nem férhetett kétség, csakhogy már Gáll Ernő nagyváradi szociológus is felvetett valamit vele kapcsolatban: Józsa elszánt küzdelmére, mártírságára árnyékot vetett, hogy mindhalálig „utópisztikus, téves politikát szolgált”.

 

Egy rövid élet emlékei

Józsa Béla 1898-ban született a Sükő-patak partján, Hodgya faluban. Hargita vidéke Magyarország legértékesebb területei közé tartozott, és az itt élők ragaszkodtak anyanyelvükhöz, hagyományaikhoz. 

A kis falu leghíresebb fiának emlékét kerületünkben sokáig egy utca őrizte, nem messze a Szent János Kórház háta mögött. Az Alsó Svábhegyi út és a Diós árok között ma is végigsétálhatunk a hargitai művész nevét viselő rövid közön. Az itt élők szerint a második világháborút követően azért egy antifasiszta mártírról nevezték el ezt a közterületet, mert a Hegyvidék ezen része sokban hasonlít Erdély vadregényes tájaira.

Józsa felmenői szegény, szorgalmas és igencsak makacs székely földművesek voltak. A családban fel sem merült, hogy a fiút értelmiségi iskolába küldhetnék. Úgy gondolták, sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy jó szakmát kitanulva boldogan élhet a szülőföldjén. Ekkoriban senki sem gondolta, hogy Székelyföld hamarosan idegen uralom alá kerül.

 

A történelem viharában

A tizenéves fiú beiratkozott a kő- és agyagipari szakiskolába. 1916-ban sikeresen levizsgázott. Született művészként tudta megformálni a különféle nyersanyagokat, mindenekelőtt a fát.

A történelem azonban nem akarta, hogy a pályafutása a képzőművészetek felé haladjon tovább. Tizennyolc évesen beállt katonának, és két éven keresztül harcolt az I. világháborúban. Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásakor sem tette le a fegyvert. A Tisza partján próbálta megállítani a Budapest felé nyomuló románokat.

Hadifogságba került, majd hazatért Erdélybe. Körülötte gyökeresen átalakult a világ. Bár korábban nem kedvelte túlságosan a régi magyar államhatalom képviselőit, a korábbinál sokkal könyörtelenebb elnyomással szembesült. Hirtelen másodrendű állampolgár lett a szülőföldjén. A nehézségek azonban nem törték meg, megpróbálta továbbképezni magát.

A székelyekre jellemző makacs elszántsággal küzdött az elveiért. Szembekerült a román hatalommal, mivel tántoríthatatlanul kiállt a magyarság kisebbségi jogaiért. 

 

Szolidaritás ás kultúra

A nagy gazdasági világválság közepén az erdélyi magyar munkásmozgalom legismertebb szereplője lett. Immár baloldaliként sztrájkokat szervezett, emellett orvosi rendelőket, gyermekmegőrzőket és népkonyhát hozott létre. Kiderült róla, hogy remekül ír.

A hozzá hasonló jó eszű munkások társaságát kereste. Dacolva a román hatalommal, szerkesztőként és íróként is bekapcsolódott az erdélyi magyar kulturális életbe. Sokoldalúságát jól mutatja, hogy nem csupán remek fényképésznek bizonyult, verseket írt és fából faragott szobrai is elnyerték a közönség tetszését. Egyszerre volt munkásíró és a székely hagyományok őrzője.

Petőfi Sándort tartotta a példaképének, elvitte a költő örökségét a székelyek közé. Előadásokat tartott Petőfiről, ünnepségeket szervezett a koltói kastélyban, Segesváron és Székelyvásárhelyen is. Önmagát egy jobb társadalmi rend élharcosának tartotta.

 

A tragédia árnyékában

A második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély, benne Székelyfölddel visszatért Magyarországhoz. Ettől azonban semmivel sem lett könnyebb Józsa Béla helyzete. Antifasisztaként azt követelte, hogy hazánk forduljon szembe Hitlerrel.

Az Erdélybe visszatérő magyar hatóságok veszélyes felforgatónak tartották. Békepárti megmozdulásai miatt ellenségesnek nyilvánították. 1943 őszén a 44 éves férfit elárulta az egyik társa. A hatóságok a szamosfalvi börtönbe hurcolták, ahol valószínűleg vallatás közben agyonverték.

Haláláról Budapesten csak a békepárti erők emlékeztek meg. Kolozsváron a házsongárdi temetőben nyugszik. 1945 után itthon és Romániában is az antifasiszta ellenállás hőseként ünnepelték. Napjainkra Józsa Bélát lassacskán elfeledték, pedig munkásságával sokat segített, hogy a két világháború között Erdélyben élő honfitársaink megőrizhessék kisebbségi jogaikat.