Futballélet a Hegyvidéken

Javában zajlik a 17. labdarúgó Európa-bajnokság Németországban, amin mi magyarok is érintettek vagyunk, mivel Magyarországnak zsinórban ez a harmadik kontinens viadala, amire kijutott. A nyár egyik legjobban várt nemzetközi sporteseményét az egész világ nyomon követi, így ez alkalomból szedtünk össze több, labdarúgással kapcsolatos hegyvidéki történetet.

 

A MOM focicsapata

 

Az 1900-as évek elején Magyarországon szokás volt, hogy a nagyvállalatok és cégek sportolási lehetőséget biztosítottak dolgozóiknak. A MOM, vagyis a Magyar Optikai Művek jogelődjeként ismert Süss Nándor-féle Precíziós Mechanikai Intézet is különböző sportszakosztályokat hozott létre, köztük a labdarúgást is. A cég munkásai eleinte az Alkotás utcai, majd a Csörsz utcai telephelyükön végzett munka után gyakran jártak át a kelenföldi KFC-pályára focizni. Az 1940-es években olyan vonzó volt a MOM focicsapata, hogy az ott dolgozó – későbbi háromszoros olimpiai bajnok bokszoló – Papp László is focista akart lenni, majd édesapja unszolására választotta végül a bokszolást a foci helyett. 

 

A megnövekedő sportolási igények miatt az 1960-as évek közepén egy nagy sporttelep létrehozásáról születtek tervek a Csörsz utcában, a mai MOM Sport helyén. Ennek főépületét és az első pályáját, egy földes labdarúgópályát végül 1969 őszén adták át. A megnyitó ünnepélyes gálamérkőzésére a Ferencváros csapata érkezett, akik megvívtak a MOM csapatával.

 

Puskás Ferenc a Hegyvidéken

 

A 20. század egyik legkiemelkedőbb sportolója, az óriási népszerűségnek örvendő Puskás Ferenc is számtalanszor járt a Hegyvidéken. Az 1953-as Anglia elleni 6:3-as győzelem kivívásában oly nagy szerepet játszó sportember többször megfordult a magyar válogatottal a Széchenyi-hegyen (akkori Szabadság-hegyen), a Vörös Csillag szállóban. Az „évszázad mérkőzése” budapesti visszavágója előtt 1954-ben itt látogatta meg őt Latabár Kálmán színművész, aki legalább annyira népszerű volt, mint Puskás Öcsi. A Szinház és Mozi című lap így írt a nagy találkozásról 1954 májusában. 

„Állapítsuk meg, hogy Latabár és Puskás Öcsi sportnyelven szólva - holtversenyben - állnak a népszerűség ranglétráján. Nem csoda tehát, hogy amikor Latabár Kálmán a hollandiai mérkőzésre és a magyar-angolra készülő válogatottat - rejtekhelyén - amelynek pontos címét eláruljuk: Szabadság­hegy, Vörös Csillag Üdülő, meglátogatta régi barátját, Puskás Öcsit, pillanatok alatt százak vették körül a közönség két kedvencét. Latabár megmutatta, hogy már van jegye a magyar-angolra, de kijelentette, hogy nem hajlandó átadni Puskásnak. - Szerezz magadnak te is - tanácsolta -, különben nem engednek be a mérkőzésre. Latabár ezután megmutatta Puskásnak a góllövés legkönnyebb módját. Úgy rúgd be a labdát - magyarázta Latyi nagy szakértelemmel -, hogy az ellenfél kapusa ne tudja kivédeni! 

Öcsi megköszönte a remek tanácsot, és hálából ő is adott néhány tippet arra vonatkozólag, hogy miképpen nevettesse meg Latyi még jobban a közönséget.” 

A beszélgetés a híres londoni 6:3 budapesti visszavágója előtt készült, ahol ugyancsak Magyarország nyert 7:1-re. 

Puskás Ferenc azonban már az 1952-es, Helsinkiben megrendezett olimpia előtt is megszállt a híres svábhegyi szállodában, ahol a későbbi háromszoros olimpiai és világbajnok vízilabdázónk, Kárpáti György írta meg, hogy a focisták hogyan számháborúztak a Hegyvidéken a vízipólósokkal. „Tizenhét éves voltam és úgy kerültem a szabadság-hegyi edzőtáborba, mint egy zöldfülű Pilátus a krédóba. A futballcsapat is ott készülődött Helsinkire. Bozsik, Kocsis, Puskás… azt se tudtam, hová legyek a nagy tisztelettől. Emlékszem, Hidegkúti Nándinak először kezitcsókolommal köszöntem […] Nem tudom, kinek az ötlete volt, de felkészülésünk második hetétől fogva minden este számháborút játszottunk a Szabadság-hegy lejtőin. A vízipólócsapat - a futballisták ellen. Négykézláb másztuk végig a rétet, csupazöld lett a melegítőnk térde, és a mosónők mindennap gyanakodó arccal nézegettek ránk. […] A két csapat üvöltve birkózott a domboldalon. A részletekre már nem nagyon emlékszem. […] Szó, ami szó, nagyon megvertek bennünket ezek a futballisták. Majdnem annyira, mintegy évvel később az angol válogatottat.”

Puskás Öcsi ezenkívül sokat vendégeskedett a Böszörményi úti, egykori Teniszke presszóban, és az 50. válogatottságára rendezett ünnepélyt is a Hegyvidéken, a Svábhegyen tartották. 

 

 

A hegyvidéki jobbszélső - Sándor Csikar

 

A 75-szörös válogatott Sándor Károly a magyar labdarúgás egyik legendás időszakának egyik legnagyobb focistája volt, aki közel 30 évet élt a Hegyvidéken, és külön cikket is írtunk már róla: Link
Már 1949-től szerepelt a válogatottban, és bár az Aranycsapatnak szószorosan nem volt a tagja – mivel vetélytársa Budai Lászlót preferálta inkább Sebes Gusztáv szövetségi kapitány – sokan tiszteletbeli Aranycsapat tagnak tartják, sőt olyan kezdeményezések is indultak, hogy nyilvánítsák az Aranycsapat tagjává. Mindezek ellenére úgy alakult, hogy lemaradt az 1952-es olimpiai aranyról, nem játszott az „évszázad mérkőzésén”, csak tartalékoscsere volt, és az 1954-es világbajnokságra sem nevezték, bár kiutazott a csapattal. A nemzeti tizenegyben 27 gólt szerzett, részt vett az 1958-as svédországi és 1962-es chilei világbajnokságon, ahol már mint csapatkapitány vett részt, miután Grosicstól vette át a vezetői karszalagot. 

A Hegyvidéken az Istenhegyen élt 1985-től, így nem véletlen, hogy 2010-ben a Hegyvidék díszpolgárai közé választották. 

Sándort Károly 2014 őszén hunyt el, akit 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemérem középkeresztjével, 1998-ban pedig a Magyar Köztársaság elnökének arany emlékérmével tüntettek ki. Emlékét a Farkasréti temetőben tábla őrzi, így méltón lehetünk büszkék kerületünk egykori magyar válogatott díszpolgárára.

 

Érdekes megemlíteni, hogy Grosics Gyula, az aranycsapat híres kapusa 1962-ben vonult vissza a magyar válogatottságtól, és már egy évvel később, 1963-ban viszontláthattuk őt a Városmajorban, miután „ a londoni 6:3-tól a chilei világbajnokságig” címmel híres magyar futballmeccseket adtak akkor a Városmajor kertmozijában, amiket Grosics Gyula kommentált.

 

Ezekkel a hegyvidéki focis történetekkel nemcsak a múlt emlékeit szerettük volna felidézni, hanem azt is, hogy megerősítsük a közösségi szellemet és a magyar futball iránti szenvedélyt.

Reméljük, hogy ezek az anekdoták inspirációként szolgálnak mindannyiunk számára, hogy még lelkesebben szurkoljunk a magyar válogatottnak. 

Mindenkinek jó szurkolást kívánunk, és bízunk benne, hogy büszkék lehetünk a fiúkra, akik remélhetőleg tovább öregbítik a magyar futball dicsőségét!