Együtt nyugszanak nemzetünk nagyjai – a Farkasréti temető 1. rész

Az emberek már a legősibb időkben is igyekeztek tisztességes módon gondoskodni az elhunytakról. Az ősemberek ugyanúgy megadták a végtisztességet halott családtagjaiknak, mint később az ókorban és a középkorban élők. Európában is nagy hagyománya volt a halottak eltemetésének, bár a különböző népek egymástól erőteljesen eltérő szokásokat hoztak magukkal. Az ókori görögök máglyára tették és elhamvasztották az elesett hősöket, akárcsak jóval később a vikingek, akik lángoló sárkányhajón küldték utolsó útjára csatában elhunyt híres vezéreiket. A rómaiak között is elterjedt a hamvasztás, de előfordult az is, hogy földalatti katakombákban helyezték el az elhunytak földi maradványait.

A kereszténység európai megjelenését követő első évszázadban ezek a járatrendszerek a mélyben fontos szerepet játszottak az új vallás hívei számára, mindenekelőtt az üldöztetések időszakában. A keletről érkező lovas népek kő- vagy földhalmok alá temették el vezetőiket. Ilyen kurgánok vagy kunhalmok sokfele találhatóak a magyar Alföldtől kezdve egészen a végtelen ukrán síkságig.

 

Változások a középkorban

 

Európában, a keresztény országokban mindig is fontosnak tartották a halottak eltemetését. A temetőket a településektől nem messze, magasan fekvő helyeken alakították ki, hogy a gyakori áradások során a sírok ne kerüljenek víz alá. A legtöbb helyen nem alakultak ki hatalmas, központilag szabályozott temetők. Az egyes közösségek úgy helyezték el sírkertjeiket, ahogy a hagyományok és a lehetőségek diktálták.

A középkori városok magas falain belül sosem volt túl sok szabad, beépíthető hely. A városi temetőket ezért gyakran a falakon kívül alakították ki, illetve századokon át az volt a hagyomány, hogy a legelőkelőbb családok tagjait a templomok és a katedrálisok alatt kialakított kriptákban helyezték örök nyugalomra.
 

Hasonló volt a helyzet hazánkban is. A középkorban Budán, az egyik legősibb magyar nagyvárosban a gazdag és befolyásos családok tagjai a kriptákban aludhattak örök álmot. Az egyszerűbb városlakók számára a templomok mellett alakítottak ki fallal körülvett, kis alapterületű temetkezési helyet. Az országot irányító arisztokrácia sokáig nem kedvelte a budai temetőket. Nekik megvoltak a saját családi templomaik, és a legelőkelőbb nemzetségek tagjait hagyományosan ott helyezték el. A középkori temetők nem voltak olyan szépek és látványosak, mint a maiak. Gyakori jelenségnek számított, hogy a szegény embereket jeltelen, fejfa nélküli sírba földelték el. 

Az újkor hajnalán egyre jobban fejlődött és növekedett Buda. A lakosság lélekszámának gyarapodásával még ezek a hagyományos temetők is megteltek. A 18. századra teret nyertek a tudományok, és az emberek egyre többet tudtak a betegségről és a higiénia fontosságáról. Nyilvánvalóvá vált, hogy a városok belsejében található zsúfolt temetkezési helyek komoly egészségügyi veszélyt jelenthetnek. Előfordult, hogy nem tudtak elég mély sírgödröt ásni, mivel a szerszámok újra és újra régi csontokat, koponyákat fordítottak ki a földből. A város vezetői kénytelenek voltak belátni, hogy változtatni kell a régi szokásokon.

 

Kell egy új köztemető

 

A haladó gondolkodású budaiak megelőzték az uralkodót. Mire Mária Terézia 1775-ben rendeletben szabályozta, hogy a temetőket a településeken kívül kell kialakítani, a magyar nagyvárosban már évtizedek óta a falakon kívül temetkeztek. Először a mai Medve utcában hoztak létre temetőt, ahová a Szent Anna templom gyülekezetének tagjai kerültek. Ezt követte a vízivárosi temető, majd pedig a mai Gesztenyés kert helyén lévő németvölgyi, azonban 1885-re megtelt a tabáni temető és a németvölgyit sem lehetett kibővíteni.

A 19. század végére Budapest minden korábbinál gyorsabban, dinamikusabban fejlődött. A lakosság lélekszámának növekedésével elengedhetetlenné vált egy új, nagy alapterületű temetkezési hely kijelölése. A magyar főváros tanácsurai úgy döntöttek, hogy erre a Farkasrét lesz a legmegfelelőbb, ahol nagyjából százezer négyszögölnyi területen lehetett kialakítani sírhelyeket.

A hivatalos előterjesztés vitája során a főváros vezetői nagy bölcsességről és előrelátásról tettek tanúbizonyságot. Szakítottak a középkori hagyományokkal, és nem egy régimódi, szűk, komor hangulatú temető építésére adtak engedélyt, hanem egy korszerű, méltóságteljes, fennköltséget sugárzó sírkert képe lebegett a szemük előtt.

A Farkasréti temetőt pontosan ennek a szellemében alakították ki. A Széchenyi-hegy délkeleti, lankás lejtője kiválóan alkalmas volt az új feladatkörére. A terület kellő magasságban fekszik ahhoz, hogy ne fenyegesse az áradás vagy a belvíz. A majdani XII. kerületben így alakulhatott ki egy rendkívül sűrűn beépített városrész, ahol egyetlen ember sem élt. A hivatalos feljegyzések szerint Farkasrétnek nincsenek bejelentett lakosai.

A főváros döntése nem aratott egyértelmű tetszést. Voltak olyan hangok, amelyek szerint elpocsékolták a remek fekvésű hegyoldalt, hiszen ott üdülőhelyet vagy előkelő villák sorát is ki lehetett volna alakítani.

 

Hírességek végső pihenője

A terület, akárcsak a Hegyvidék számos más része, 1847-ben nyerte el ma is használatos magyar nevét. Korábban itt szőlőskertek sora húzódott, és sok német származású gazda élt a vidéken. Döbrentei Gábor híres Dűlőkeresztelőjén jelentette be, hogy a festői fekvésű tájegység az addigi német Wolfswiesen helyett a Farkasrét nevet kapta. Ötven évnek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy létrejöjjön a Farkasréti temető, ahová 1894 óta lehet végső nyugalomra helyezni az elhunytakat. Egy évvel később pedig már a szomszédos izraelita temető is megnyitotta kapuit. A két létesítmény mára már gyakorlatilag összeolvadt.
 

Farkasrét nagyon hamar a történelmi Magyarország leghíresebb sírkertjévé vált. Jelentőségét jól mutatja, hogy több híres, nagy jelentőségű személy fekszik itt, mint a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, illetve a rengeteg magyar írónak és költőnek nyugvóhelyet adó, kolozsvári házsongárdi temetőben együttvéve.

A budapestiek néhány évtized alatt barátkoztak meg az új sírkerttel. Ebben fontos szerepet játszott, hogy a főváros villamos vonalat épített ki a temető bejáratához. Míg kezdetben csupán a budai kerületek elhunytjait hozták ide, később egyre több család döntött úgy, hogy a festői és a maga komor módján romantikus környezetben temetik el halottaikat. 1914 után többször is kibővítették. Az elhunytak jelenleg több mint 115.000 négyszögölnyi területen nyugszanak. 1938-ban tették le a Farkasréti Mindenszentek Plébániatemplom alapkövét.

 

Cikkünk második részében bejárjuk a legnagyobb budai temetőt és megnézzük, milyen hírességek alusszák itt örök álmukat.