Druidák és síelők - a Normafa titkai

A napjainkban Normafa néven ismert és népszerű környéket mindig is sűrű erdők borították, amelyek számos állatnak, köztük olyan nagytestű fajoknak is otthont adtak, mint amilyen az európai bölény vagy a vaddisznó volt. A magyar királyok éppen ezért előszeretettel vadásztak errefelé. A népszerű kirándulóhely a nevét – cseppet sem meglepő módon – egy méltóságteljes faóriásról kapta.
 

Hegyvidék – a legendák földje

A Budai-hegység ősrengetegének egyik tisztásán egy fejedelmi, hatalmas lombú, vastag törzsű bükkfa áll. A legendák szerint hűs árnyékában megpihent a mai Hegyvidék földjén vadászó Mátyás király is. Ismerünk azonban egy olyan mondát is, amelyik szerint a csodálatos bükkfa pontosan akkor szökkent szárba, amikor megszületett a majdani Mátyás király. A környék mészben gazdag talaját számos növényféle kedveli. A környező hegyeket cseres és gyertyános tölgyesek fedik, a hűvösebb részeken azonban a bükkfák vertek gyökeret. Számos igazi matuzsálem is található közöttük. Ezek egyike volt a kirándulóhelynek később a nevét kölcsönző híres faóriás is. A viharokkal és a villámcsapásokkal évszázadokon át dacoló fát a környékbeliek Viharbükknek, német szóval Wetterbaumnak hívták.

Druidák mágikus éneke

Mátyás király fája akkor is büszkén magasodott az ég felé, amikor 1840-ben vidám társaság telepedett le az aljába. A Nemzeti Színház színészei gyakran jöttek fel ide, hogy teleszívják tüdejüket friss levegővel, és nyugalomra, pihenésre találjanak a lenti forgatag után. Az arra járó kirándulók bizonyára meglepődve látták, hogy Nyári Pál alispán, parlamenti képviselő, az 1848-as forradalom és szabadságharc majdani meghatározó tagja kezében megcsillan valami. Egy ezüstsarlót, az egykori kelta druidák mágikus jelképét tartotta a kezében. Vajon miért?

A különös tárgyat a Nemzeti Színház közönsége egy csodálatos asszonynak, Schodelné Klein Rozáliának szánta. A kolozsvári születésű hölgyet joggal tartják az első, nemzetközileg is nagy tekintélyt kivívó magyar operaénekesnőnek. A Nemzeti Színház elsőszámú szopránja volt. Nem csak itthon lépett fel, de számos nyugat-európai színházban is játszott.

A fejedelmi bükkfa árnyékában a szép Rozália őszinte örömmel fogadta az ajándékot, és azzal jutalmazta meg rajongóit, hogy elénekelte Vincenzo Bellini olasz zeneszerző Norma című operájából a Casta Diva nagyáriát. Az opera története Gallia földjén, a római hódítás korában játszódik. Főszereplője, Norma a bölcs druida papok közé tartozik, akik dallal fordulnak az ősi szűz istennőhöz.

A környék neve lett

A lenyűgöző dal, a csodálatos énekhang nagyon is illett a gyönyörű környezethez, a szép erdőkhöz. A Viharbükköt attól kezdve mind többen hívták Norma druidanő fájának, vagy röviden Normafának. Az elnevezést hamarosan már az egész környékre kiterjesztették. 1865-ben már az útikönyvek is így hívták ezt a kirándulóhelyet.

A név tartósabbnak bizonyult, mint a fa, amely eredetileg viselte. 1927-ben egy minden korábbinál ádázabb vihar során ismét villám csapott a korszakok múlásával dacoló tekintélyes bükkbe. Bár elpusztult, a csonka fatörzs még jó darabig ott állt. A főváros úgy döntött, hogy megpróbálják konzerválni, ám ez nem sikerült.

A magyar színészek azonban nem feledkeztek meg arról, hogy „céhük” ezer szállal kötődik ehhez a szép helyhez. Éppen ezért 1962-ben új bükkfát ültettek Schodelné Klein Rozália fájának helyére. Hét évvel később már egy emléktáblán is el lehetett olvasni, kiről nevezetes a hely.

Egy másik táblán pedig Devecseri Gábor sorai fogadják az idelátogatókat: 

 

„Normafa, 

hajdanidőn itt lengett lombod a szélben,

Ünnepi hegymászók víg dala szállt körüled…”

Művészek kedvence

A környező táj szépsége nagyon hamar felkeltette a magyar művészek figyelmét. Vörösmarty Mihály és Szigeti József is gyakran megfordult itt. Sigray Pál latin nyelvű emléktáblát állított a Normafánál. Valószínű, hogy Petőfi Sándor itt írta meg A hegyek közt című versét. Jókai Mór a Magyar hon szépségei című könyvében részletesebben is beszámol a népszerű kirándulóhelyről.

A lenyűgöző budai táj annyira tetszett az írónak, hogy az Egy magyar nábob című regénye tiszteletdíjából birtokot vásárolt a közelben. A kortársak szerint Jókai igazi édenkertté varázsolta az elhagyott területet. 1860 körül pedig kibővítette a birtokát. Még 11 holdnyi földet vett a Normafánál. Nem egyszerűen nyaralónak szánta a közepes birtokot. Tartott itt tehenet, lovat, ezenfelül pedig búzát termesztett. Büszkén mesélte mindenkinek, hogy a Normafánál olyan jó a talaj minősége, hogy a pesti piacon rendkívül magas árat, 80 forintot kapott a saját kezűleg learatott búzáért.

Az írókon és a költőkön kívül a festők is felfigyeltek a táj szépségére. Többek között Brodszky Sándor és Keleti Gusztáv is megörökítette az erdőket és a hegyeket.

A sportolók paradicsoma

Éppen ezek a hegyek játszottak jelentős szerepet abban, hogy a Normafa egészen hamar a fővárosi sportolók kedvelt központjává vált. A kirándulók mellett már a XX. század elején mind több, aktív kikapcsolódásra vágyó ember jött ki ide a hétvégeken.

A Normafa valószínűleg 1893 decemberében írta be magát a sporttörténet nagykönyvébe. Ekkor vette kezdetét a magyar síelés. Két vállalkozó kedvű fiatalember, Demény Károly és Bély Mihály úgy döntött, hogy meghonosítják a fővárosban is a síelést. Először a Vérmezőn próbálkoztak mérsékelt sikerrel, sífutással, majd pedig felmentek a Normafára, és lesiklottak az erre kiválóan alkalmas hegyoldalon.

Példájukat egyre többen követték.

A hegy kedvelt szánkózó- és síelőhely lett. Nem csak a fővárosiak jártak ide sportolni, de a XX. század elejétől kezdve már országos versenyeket is rendeztek. A síelés még 1911-ben is akkora újdonságnak számított, hogy a Svábhegyi Értesítő december 20-ai számában részletesen le kellett írni, mi is az a síléc, és hogyan működik. Az egykori újságíró kiemelte, hogy a Disznófőtől a Normafáig minden nap sok száz sportember teszi próbára az ügyességét, és a hófehér lejtőkön jókedvűen lesiklók között számos kipirult arcú, csillogó szemű hölgy is akad.

1924-ben itt avatták fel az első hazai síugrósáncot. A két világháború közötti időszak a sportélet egyik aranykora volt. Számos sífelvonó működött a hegyoldalon, és a kivilágított pályán napnyugta után is le lehetett siklani. Több síház is épült, és a Magyar Athletikai Club egy kanyargós, meredek szánkópályát is létrehozott. Ennek az volt az érdekessége, hogy kutakat ástak a pálya mellé, és hideg időben vízzel árasztották el a hegyoldalt. Az megfagyott, így a sportolók hatalmas sebességgel száguldhattak a jeges felületen.

A téli sportágak népszerűségét jól mutatja, hogy a Normafa hamarosan már kicsinek bizonyult, ezért a közeli hegyoldalakon is pályák épültek. Ma már nehezen elképzelhető, de dédapáink idején, egy remek szánkópályán lehetett lesiklani a Hűvösvölgyből egészen a Szent János Kórházig!

A Normafa jelenét nyomon követheti az új honlapon: www.normafapark.hu