2017-02-22

Farsangi hagyományok - több, mint álarcosbál

Őseink ugyanúgy élvezték a farsangi mulatságokat, a zenét és a táncot, mint ahogy napjainkban gyermekeink is jókedvűen sietnek az iskolai jelmezbálba. Nem csoda, hiszen már az ókori rómaiak is kedvelték a színpompás maskarákat és az önfeledt mulatozás időszakát. Ezek a hagyományok – mindenki legnagyobb örömére – elevenen élnek itt a Hegyvidéken is.

Az ősi idők embere a tél végén örömmel tapasztalta, hogy egyre hosszabbak a nappalok. Múlik a hideg, a halál és a fenyegető sötét időszaka. Az idők haladtával számos hagyomány és hiedelem alakult ki az élet visszatérésével kapcsolatban. A Kárpát-medencében – hasonlóan számos más fontos európai kultúrkörhöz – széles körben elterjedt és évszázadokon át népszerű maradt a farsang. A jókedv és a mulatozás időszaka mifelénk vízkereszttől (január 6-tól) egészen hamvazószerdáig tartott.

Fricska a hidegnek

Ilyenkor a szegények és gazdagok egyaránt igyekeztek kirúgni a hámból. Mivel azonban ezeket a lakomákat, bálokat, mulatságokat a kereszténység előtti időkre lehetett visszavezetni, a szigorúan erkölcsös erők gyakran ellenezték, és elítélendő, buja csökevénynek tartották. Hála az ősi krónikaírók feljegyzéseinek, nem titok, hogy a ma is ismert farsangi hagyományok az Árpád-házi királyok uralmának vége felé terjedtek el hazánkban. Bajor földről osztrák közvetítéssel érkezett meg a „vaschang”, amiből egy idő múlva „Fasching”, „Fosing”, majd farsang lett. Annak idején februárban nem csak az egyszerű emberek, de felséges uraink is szerettek tánccal, zenével, énekszóval fricskát mutatni a hidegnek és hónak. A magyar királyi udvarban a messzi, napfényes Itáliából hozzánk költöző nemesek terjesztették el az ottani szokásokat, a népszerű táncokat, ízletes ételeket.

Jókedvű mulatozás

A török kiűzése utáni időszakban nyugati telepesek jöttek a felperzselt országrészek felélesztésére. A mai Hegyvidék területén számos szorgalmas sváb gazdaember telepedett meg a családjával. Erősen ragaszkodtak a szülőföldjükről magukkal hozott hagyományokhoz, így a farsangozáshoz is. Ezek egy része eltér az ország többi részének szokásaitól, ám pontosan ugyanolyan jókedvű mulatozással járt, mint bárhol másutt Magyarországon. Míg korábban hosszú heteken át is eltartott a jókedvű ünneplés, a múlt század elején már csak a farsang utolsó három napján ünnepeltek. Ilyenkor kizökkent az élet a megszokott kerékvágásból, az emberek nem dolgoztak, hétfőn és kedden pedig a gyerekeknek sem kellett iskolába menniük.

Ünnepi finomságok

Ez az időszak különösen a fiatalok számára volt fontos. Ilyenkor főleg a hajadonok igyekeztek jóképű, megbízható párt találni maguknak. Aki szerencsével járt, azt gyorsan az oltár elé állították, mivel a böjti időszakban nem lehetett házasodni.
A farsangi ételek között fontos szerep jutott a mindenféle remekül elkészített „disznóságoknak”, főleg a sonkának. Az ünnep abban is hasonlított a malacra, hogy bizony a farsangnak is volt farka! A népnyelv így hívta az utolsó három napot, a bálokkal teli vasárnapot, hétfőt, valamint Hamvazószerdát, vagyis az első böjti napot megelőző keddet. Vasárnap minden sváb településen rengeteg ünneplőbe öltözött fiatal leányt és legényt lehetett látni. Ilyenkor került sor a karikázásra is. Fogtak egy szekérkereket, vagy annak a fémdongáját, meggyújtották és egy hegytetőről legurították a faluba. Ez így első hallásra talán nem tűnik olyan elképesztően mulatságos szórakozásnak, ám nem szabad elfeledkezni arról, hogy a résztvevők közül ekkor már viszonylag kevesen voltak józanok. A szervezők ügyességét mi sem bizonyítja jobban, hogy a százéves újságokban nem olvashatunk kigyulladó pajtákról vagy megperzselődött kerítésekről. Az eseményeket lelkesen figyelő gyerekek közben az ezen a napon sütött fánkot, a „Fosingkropfét” ették.

Kimaradtak az asszonyok

Az ünneplésből az asszonyok kimaradtak, nekik kellett otthon elkészíteni a sok finom ételt, a káposztát, a véres és a májas hurkát és persze a farsangi fánkot. A váratlanul érkező vendégeket pálinkával, snapszszal, sörrel, meg persze füstölt hússal, sonkával és tojással fogadták. Némi vigasztalást az jelentett, hogy amíg a férjurak a kocsmában temették a telet, addig a barátnők háborítatlanul átjárhattak egymáshoz. A káposzta nagyon fontos volt a sváb falvakban. A belőlük készített ételekhez kapcsolódik az ősi, mágikus hagyományok egyik igencsak nehezen felismerhető továbbélése. Az otthon szorgoskodó sváb asszony nem feledkezett el arról, hogy húshagyó kedden és hamvazószerdán bőségesen adjon a tyúkoknak is a káposztából. Hogy miért? Nem a vitaminpótlás miatt, hanem mert azt hitték, az így beetetett baromfi az egész évben együtt marad, és esze ágában sincs elbitangolni. Még véletlenül sem fordulhat elő, hogy az ostoba tyúk a szomszédban tojja meg az értékes tojást.

A farsang ma is él!

A mulatozás húshagyó kedden éjfélig tartott. A harangszó ekkor a szigorú böjti időszak beköszöntését jelezte. Persze száz vagy százhúsz esztendővel ezelőtt a hegyvidéki emberek ekkor sem estek kétségbe. Bár véget ért a tánc és a muzsika, sőt néha el is temették a farsangot jelképező szalmabábot, pontosan tudták, hogy lesz tél jövőre is. Annak pedig ugyanúgy vége lesz, mint minden évben, és akkor újra eljön a farsangi fánk ideje.

Jóllehet a II. világháború után számos népszokás eltűnt vagy megkopott, a farsang ma is él.