A tömegturizmus csapdájában - szemét a világ tetején

Az ókori világ hét csodája közül mára már csak az egyiptomi nagy piramisok maradtak meg. Az év minden napján rengeteg turista érkezik ide, hogy megcsodálhassa a régmúlt égre törő emlékműveit. Némiképpen hasonló a helyzet „a világ tetején”, a Himalája fenséges csúcsai között. A Mount Everesthez persze sokkal kevesebben jutnak el, mint Kairóba, ám azok a szerencsések, akik jártak e két távoli helyen, ugyanarról számolnak be: a világ legmagasabb hegyének oldalán is halmokban áll a szemét, akárcsak a piramisok közelében, a sivatagban. Szerencsére egyre többen gondolják azt, hogy ez így helytelen, és komoly kezdeményezések születnek az emberi kultúra és a természet csodáinak megtisztítása érdekében.

 

Pénzért vett dicsőség

A világ legmagasabb hegyére, a Mount Everestre két irányból, Nepálból és a szomszédos Kínai Népköztársaság felől lehet feljutni. Napjainkban rengeteg turista kacérkodik azzal a gondolattal, hogy feljusson a leghíresebb csúcsra.

Ötven évvel ezelőtt még egészen más volt a helyzet. A múlt század utolsó évtizedéig csupán a legvakmerőbb hegymászók gondolhattak arra, hogy a siker reményében meghódítják a Mount Everestet. Hosszú, nehéz és fáradtságos út várt rájuk. Már az is kihívást jelentett, hogy az úttalan utakon, kiépítetlen hegyi ösvényeken eljussanak az alaptáborba. Sokáig holttestek is hevertek a hegyoldalon, mert a megfagyott elhunytakat nem tudták levinni a táborokba.

Mindenekelőtt a nepáli oldal volt népszerű, mivel a tibeti oldalra az akkor kínai hatóságok politikai okok miatt nem nagyon engedtek be nyugati látogatókat. A hegymászók sikerében óriási szerepet játszott a nepáli hegylakók segítsége. Nélkülük sokkal kevesebb külföldi juthatott volna fel a csúcsra.

Ahogy azonban teltek az évtizedek, gyökeresen megváltozott a jól bejáratott útvonal körül a himalájai táj. A Mount Everest megmászása tartós divatnak bizonyult, ráadásul kiderült, hogy a csúcsra törés remek üzlet. A tapasztalt hegyi vezetők helyét átvették a dörzsölt üzletemberek, így ha valaki hajlandó 50-120.000 dollárt rászánni az expedícióra, akkor szinte biztos lehet abban, hogy feljut a hegy legtetejére. Már nincs szükség arra, hogy osztályon felüli erőnlétű sportember legyen, elég, ha gazdag. Oxigénpalackot kap, és jól megfizetett segítői valósággal feltuszkolják a hegyoldalon. A hatvanas években az is szenzáció volt, ha évente hatan feljuthattak a csúcsra. Napjainkban előfordul, hogy annyian vannak odafent, hogy a későn jövőknek már nem jut hely, kicsit lejjebb kell várakozniuk.

 

Sok kicsi sokra megy

A világsajtót nemrég bejárta Ralf Dujmovits fényképe. A tapasztalt hegymászók, az első rekordok felállítói döbbenten és felháborodva adták tovább egymásnak a fotót. A hófehér hegyoldalon több száz, talán ezernyi ember állt sorba, hogy a csúcsra törjön. Az erre szakosodott utazási irodák tömegével szállítják az alaptáborba a gazdag „kocahegymászókat”. Ha megfelelő idő várható, akkor az alaptáborban nem harminc-negyven ember készülődik, hanem ezerháromszáz-ezernégyszáz.

Az expedíciók régen is szemeteltek, és a környezettudatosság viszonylag új dolog. A hazatérő hegymászók a hegyoldalon, vagy az alaptáborban hagyták kiürült oxigénpalackjukat, szél tépte a sátrukat, hordta szét az üres konzervdobozokat és a szeméttel teli nejlonzsákokat. Az évtizedek során felhalmozódott szemétmennyiség azonban eltörpül amellett, amit a mai tömegturizmus hagy a nepáli őslakók szent hegyén. Súlyos környezetszennyezés, a hagyományok lábbal tiprása, és a helyiek vallásos érzelmeinek megsértése zajlik immár hosszú évek óta.

A határ túlsó oldalán Kína mára kedvező körülményeket teremtett a hegymászók számára, így onnan is sokan próbálkoznak a csúcstámadással. Évente körülbelül hatvanezer mászó érkezik ide. A kínai hatóságok megelégelték a szeméthegyeket, és nagyszabású takarítóakcióba kezdtek. Egy átlagos tíznapos tavaszi nagytakarítás során négy-öttonnányi szemetet sikerül összegyűjteniük. A nepáli hatóságok is hasonló akciókra ösztönzik az ő oldalukon tevékenykedő vállalkozókat és utazási irodákat. Szigorú környezetvédelmi előírásokat léptettek életbe, ám még ma is akadnak olyan felelőtlen cégek, amelyeknek nincs elég emberük a szemét összegyűjtésére.

Mára szerencsére már természetes dolognak számít, hogy az expedíciók összegyűjtik a saját szemetüket. A műanyagot, a fémet és az üveget papírládákban, vagy hordókban hozzák le.

Egy átlagos expedíció kéttonnányi felszerelést és élelmiszert hoz magával. A tapasztalat szerint a távozók sokáig ennek csupán egytized részét hozták el az alaptáborból. A holmijuk nagy része a hegyen maradt. Nem maradhat hulladék a legmagasabb helyeken sem, hanem mindent le kell vinni az alaptáborba.

A szemét útja itt még nem ér véget. Szétválogatják, és ami felhasználható – oxigénpalackok, sátrak, csákányok, kötelek, fémlétrák, védősisakok, bakancsok – azt felhasználják vagy értékesítik. A maradék szemetet pedig a lejjebb fekvő völgyekbe viszik, ahol gondoskodnak az elhelyezésükről.

Sajnos ez nálunk "kicsiben" is előfordul, például a Normafa területén, de Ön ugye nem hagy szemetet erdőinkben?!